Repozitórium index

Jelen rövid tanulmány a posztmodern folyamatot próbálja érzékelni és inkább a „hangsúlyos” pillanatokon keresztül rálátni erre a korunkat egyértelműen meghatározó szellemi vonulatra. Részben érinti a posztmodern talán előre nem számolható hatásait, másrészt egy olyan teológiai kísérletről számol be, amely megpróbált nem elzárkózni ettől a folyamattól, hanem posztmodernként teologizálni. Az, ami pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ma már egy posztvalóság, főleg Európában. Közben az ember önreflexiója is megváltozott, és észrevétlenül léptük át a poszthumán korszak kezdetének küszöbét.

A 21. század nagy vitáit rólunk (is), de már nélkülünk vitatják meg. Ma már mindenki tudja, a teológia (újból) megkerülhetetlenné vált. Mégis az elmúlt évtized talán legfontosabb morálfilozófia vitáján egy teológus sem volt. Egy amerikai filozófus (Sam Harris) és egy kanadai származású klinikai pszichológus (Jordan B. Peterson) szállt vitába, olyan kérdésekre keresve a választ, amelyek számunkra, teológusok számára, több mint otthonosan „szólnak”. Ott se voltunk. Meg sem hívtak.

A mai keresztyénséget a réginek az ismerete nélkül megérteni nem lehet. A mi egyéni és egyházközségi hitéletünk szinte kétezer esztendős múltnak az eredménye. Tehát ezt a múltat, az ebben szerepet játszó tényezőket kutatni és ismerni, annyit tesz, mint a mai keresztyénséget geneticus fejlődésében és előállásában megérteni igyekezni. A valláserkölcsi élet terén a históriai kutatásnak épen ebben áll a rendkívüli haszna és jelentősége. Innen érthető meg korunk bibliai tudósainak az a lázas törekvése, hogy a keresztyén hit- és életfejlődésnek azt a legkevésbé ismert korszakát, az őskeresztyénség periódusát is minél tisztább világításba igyekeznek állítani, mert nyilvánvaló, hogy az alapítás korának, viszonyainak és körülményeinek biztos ismerete nélkül jelen hitéletünk állapotának a megértésében egy óriási hézag van.

Teológiai tanulmányaimat frissen végzett színművészként kezdtem. Amikor már a színpadi mellett szószéki tapasztalatra is szert tettem, egy ismerősöm (ki mellesleg színházkedvelő lelkipásztor) megkérdezte: "Melyik égetőbb? A szószék vagy a színpad?" Azt válaszoltam, hogy így még senki sem tette fel nekem ezt a kérdést, csupán úgy, hogy "melyiket szereted jobban", vagy "melyiken érzed magad inkább otthon" - de utóbbi két kérdésre sem tudtam egyértelmű választ adni. Csupán néhány év múlva kezdtem megérteni az első kérdést: az "éget" megfogalmazás a Szentlélek tüzére engedett következtetnem. És emiatt azt is megértettem, hogy miért nem sikerült egyértelmű választ adnom: a Szentlélek vezetésének megtapasztalására mindkét helyet rendkívül alkalmasnak találtam.

Jézus igehirdetései után nem olvasunk az evangéliumokban olyan szám szerinti növekedésről, mint például az ApCsel 2:41-ben. Jézus igehirdetésére való válaszként inkább a hallgatóságban megindult, csodálkozással összekötött döntési folyamatról olvasunk: „Amikor elvégezte Jézus e beszédeket, álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán: mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 5:28-29) Mi válthatta ki ezt a reakciót? Mi lehetett az a bizonyos hatalom mellyel Jézus igehirdetésében fellépett? Miért számított annyira egyedinek Jézus igehirdetése az adott korban? Ezekre a kérdésekre igyekszem e jelen tanulmányban válaszokat keresni.