Repozitórium index

A dolgozatom címe: „A neoprotestáns istentisztelet”. Azt hiszem, ez egyetemi éveim legérdekesebb témája. A mai erdélyi vallási viszonyok között a történelmi egyházainkat leginkább fenyegető veszélyt a neoprotestáns egyházak elszívó ereje jelenti. Mondhatjuk, hogy a mi gyengeségünk, hogy a hívek elhagyták az eredeti gyülekezeteiket, és ez az oka annak, hogy meg kell vizsgálnunk a baptista és adventista istentiszteleteket. Dolgozatom két fő részből áll. Az első részben a baptista istentiszteletről olvashatunk. Láthatjuk, hogy a baptista istentisztelet a legkisebb részekből hogyan válik valódi istentiszteletté. A legapróbb részletekből indultam ki, és az egyes fő részek végén az olvasót elvezetem neoprotestáns istentisztelet a posztmodern kontextusához. Dolgozatom második fő részében az adventista istentiszteletről és homiletikáról írtam. Az adventista istentisztelet jól felépített és teológiailag megalapozott. Az egész adventista istentisztelet az Istennek való hálaadás köré épül.

If we are commanded to remember the Sabbath in the Ten Commandments, why do we go to worship on Sunday? In my paper, I am seeking possible answers to this question. At the beginning of my research, I outline the position of the Seventh-day Adventist Church. In the following sections, I aim to present a biblical alternative to this position. I argue that the Sabbath institution was not known to the Jewish people before their wilderness wanderings. But here it becomes the sign of the Mosaic covenant. Since the covenant was made with the Jews, the Lord does not require foreign nations to observe the Sabbath. But God promises to make a new covenant that will not only apply to the Jews. This has been realised in Jesus Christ. He is the one to whom the Sabbath points. In light of this, we cannot cling to the shadow when the light of the world has come among us.

Ez a doktori dolgozat csupán az Institutio 1559-es kiadásának a szabad akaratról szóló fejezeteiben fellelhető Khrüszosztomosz-idézetekkel foglalkozik, és igyekszik kideríteni, milyen teológiai szempontokat, vagy akár érdekeket akart érvényesíteni Kálvin, amikor ezekben a fejezetekben megfogalmazta az antiókhiai teológiai iskola emlőin nevelkedett pátriárka szabad akarattal kapcsolatos tanításáról alkotott véleményét.

A Korán meglehetősen sokat foglalkozik Jézus Krisztus személyével, viszont azt láthatjuk, hogy az Újszövetségtől eltérő képet alkot róla, ugyanis a Korán „tagadja”, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, s így természetszerűen a szentháromságtant is. A Korán szerint Jézus csupán teremtménye, prófétája Istennek, akit Isten megmentett a kereszthaláltól. A test szerinti istenfiúság feltehetőleg az ókori panteonban megszokott mitikus nemzéssel lehet gondolati, értelmezési párhuzamban, s emellett Mohamed olyan eretnek keresztyén tanításokkal találkozhatott, amelyet egyébként jogosan igyekezett cáfolni. A Jézus Krisztus halálának tagadása pedig feltehetőleg teológiai megfontolásból született, ugyanis Mohamed sikeres életpályája is azt bizonyítja, hogy Allah szolgája nem bukhat el, nem szenvedhet, mert Isten megvédi, és sikerre viszi az övéit.

A dolgozat arra világít rá, hogy Jézus hogyan jelenik meg az iszlám hit dogmatikáit és előírásait összefoglaló szent könyvben. A Korán Messiásnak, Isten szolgájának, Prófétának, Csodás jelnek, Igaznak és Áldottnak nevezi Jézust. Ezekről a koráni Jézus-címekről és elnevezésekről elmondható, hogy érzékelhetőek a keresztény és a koráni krisztológia közötti lényeges különbségek is. Ennek a munkának nem elsődleges célja a Biblia valamint a keresztyén hitvallások és Korán tanításának összehasonlítása, csupán bemutatni a Korán által elénk táruló Jézus-képet és ennek a továbbélését a későbbi muszlim hagyományokban. A koráni Jézus képpel való megismerkedésen kívül felfedezhetőek bizonyos kapcsolópontok amelyek segítségünkre lehetnek egy muszlim-keresztyén párbeszédben.

A szabad akarat és eleve elrendelés feloldhatatlan feszültségéről tengernyi irodalom született. Már az ókori filozófusokat is foglalkoztatta ez a kérdés. A bölcsészet eszköztárából kölcsönzött fogalmak segítségével számos keresztyén teológus is kifejtette meglátásait ebben a témában az évszázadok során. Jelenlegi munkánk ki szeretne ragadni három híres jelenetet ebből a máig elhúzódó drámából. Betekintést szeretnénk nyerni Augustinus és Pelagius, Luther és Eramus, illetve Barth és Brunner vitáiba az emberi szabad akarat és az isteni predestináció kérdésében. Nem kimondottan ismertetni akarjuk ezeket az összecsapásokat, hiszen ezekről a vitákról már könyvtárnyi irodalom nyugszik számos magára valamit is adó teológus vagy filozófus könyvespolcán.

Minden ember szembesül azzal, hogy a szabadsága korlátozott, nem mindig tehet meg mindent, de ha meg is teheti, akkor sem teljesen úgy alakul, amint szerette volna, mert valami befolyásolja annak tökéletes kimenetelét. Mindez annak a jele, hogy az akaratunktól függetlenül a dolgokat körülöttünk más dolgok is befolyásolják. A kérdés az, hogy ki és milyen mértékben, s egyáltalán mire is van szabad akarata az embernek?

A Galata levél egyértelműen Pál apostol alkotása, amelyben az apostol röviden, de rendkívül éleslátóan és lényegre törően adja közre a keresztyén hit és élet elemi igazságait. Tartalmában meglepően közel áll a Rómabeliekhez írott levélhez, egyesek úgy vélik, hogy az előbbi vázlata az utóbbinak, amely sokkal részletesebben fejti ki a Galata levélben megjelent gondolatokat.2 Mint ahogy a legtöbb páli levél, ez is két fő részre osztható: egy teológiai (1–4) és egy etikai egységre (5–6), amelyek azonban szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A keresztyén szabadság témája explicit módon csak az etikai részben jelenik meg, ezért e szakasz tárgyalása előtt jó néhány dolgot meg kell vizsgálnunk azért, hogy a kérdést a levél alapján helyesen tudjuk értelmezni.