Repozitórium index

A temetők legalább annyit beszélnek egy település történetéről, szellemiségéről, mint a történelemkönyvek és a levéltárak sárguló feljegyzései. Életünk irányultságát, életértékeinket nemcsak a „quo vadis”, a „hová mégy”, hanem az „unde venis”, a „honnan jössz” is egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul határozza meg. A „honnan” és a „hová” feszültségében egyéni életek és sorsok, de ugyanígy történelmi idők is megméretnek. Temetőnkben számos olyan egykor ismert személyiség pihen, aki erdélyi vagy partiumi kötődésű. Barangolásunk útvonalát a temetői parcellák szerint állítottuk össze. Az idők során néha szabálytalanul kialakított nyughelyek azonosíthatósága érdekében valamennyi sírt GPS-koordináták alapján tartjuk nyilván, ezeket a négyjegyű számokat zárójelben közöljük. *-gal jelöltem azokat, akik a Sárospataki Református Kollégiumban tanultak.

A tanítványság intézménye rendkívüli jelentőséggel bír az Újszövetség szempontjából. De vajon van-e valamilyen nyoma ennek az intézménynek a hellenista világon túl? Beszélhetünk-e tanítványságról az Ószövetségben? Játszott-e valamiféle szerepet az Ószövetség abban, hogy a tanítványság ilyen formát öltött a zsidóságon belül?

Figyelni, figyelmeztetni, eszmélkedni akarunk. Az önvizsgálatnak csak úgy van értelme, ha az egyház lényegéből, szolgálatából, világban betöltött szerepéből és felelősségéből fakad. Eddig nem reflektáltunk. Azaz megtettük, csak nem a lelkipásztori közösség nyilvánossága előtt. Hogy miért nem tettük? A teljesség igénye nélkül néhány lehetséges okot sorol fel az előadó.

Zavaró, hogy a választások évében az egyházi vezető hallatán mindenki felfelé mutogat, a felelőstekintetében másokat lökdös a tükör elé. Ezzel a látásmóddal nemcsak az a baj, hogy egyoldalú, esetleg igazságtalan, de teljes mértékben ellentmond az egyház vezetéséről, építéséről szóló bibliai és hitvallási tanításoknak. Felelősséget hárít az egyházi vezetők egy szűk csoportjára, míg maga kritikája paravánja mögé bújva felelőtlenül a leépülésnek és az anarchiának aszisztál.

Mi is juthatna tehát elsőre eszembe a hívő ember nyilvánosság előtti megjelenési és megnyilatkozási módjáról, mint az apostoli bolondság sodró szabadsága, a Pálé, aki önmaga védelmére, mentségére mondott beszédét – még azt is! – arra használja, hogy Fesztuszt, a Néró császár által kinevezett júdeai helytartót megmentse, a Krisztusban közénk jött evangéliumot neki is fogyatkozások nélkül kihirdesse.

Az Újszövetségben a syneidesis szó először Pál leveleiben tűnik fel (18-szor), mint a hellenista népi filozófia szóhasználatából származó kifejezés. (A sztoikus filozófia gondolatvilágában az ember erkölcsi tudatát, ítélőképességét jelentette.) Az előfordulási helyek alapján nem lehet felvázolni egy átfogó tanítást a lelkiismeretről. Azt azonban meg lehet állapítani, hogy a lelkiismeret az apostol számára nem annyira teológiai, mint inkább antropológiai fogalom.

Dolgozatomban bemutatásra kerül, hogy mi is a lelkiismeret, hogyan lehet azt meghatározni és milyen tulajdonságai vannak. Rövid áttekintést kapunk a történelem különböző részeiből, mégpedig az ókortól kezdődően, a középkoron át egészen a modern korig. Ismertetem az Ó- és Újszövetség nézeteit a lelkiismeretről, valamint a teológiai szempontokat, ugyanakkor részletesen megvizsgálom Luther Márton tanítását a lelkiismeretről, arról, hogy hogyan kapcsolódik össze egyes fogalmakkal (bűnbánat, bűnbocsánat, szabadság, hit, Krisztus országa stb.). Megtudhatjuk, hogy Luther szerint hogyan érvényesül a lelkiismeret a parancsolatok fényében. A dolgozat befejező részében megvizsgálom, hogy mit ír Luther a lelkiismeretről a Kis- és Nagy kátéjában.