Az 1815.évi Generális Zsinat

Szabó Andor-Gellért: Az 1815.évi Generális Zsinat. Kolozsvár: Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, 2021. 76 pp. Szaktanár: Kolumbán Vilmos József.

A licenciátusi dolgozatomban kitűzött céljaim reménységeim szerint elértem. Számos hasonló témájú könyvvel szerettem volna bemutatni a 19. század fordulói kort. Mindenekelőtt egy általános leírást szerettem volna az akkori korról nyújtani.
Elsősorban Erdély népességével kezdve, láthattuk, hogy az 1785-ös népszámláláson már jóval kevesebb volt a magyarok létszáma Erdélyben a románokéhoz képest, mindössze 33%.
Az akkori kor mezőgazdasága, ipara és kereskedelme akkor kezdett fellendülni és a kulturális épp fellendülőben volt. Láthattuk, hogy a kultúrában is jelentős fejlődés kezdődött, hisz belendült a könyv írás és nyomtatás, így könnyebbé és elérhetőbbé vált a tanulás, ennek következtében több és több ember járt iskolába és művelte magát.
Egyházi szempontból kétségtelenül az egyik, ha nem a legfontosabb esemény az II. József a Türelmi Rendeletének a kiadása volt. Előzményei közé tartozott, hogy Mária Terézia idejében olyan törvény volt érvényben, ami nem engedte meg a protestáns híveknek a szabad vallásgyakorlást az ország bármely pontján, csak a kijelölteken. II. József ezt akarta felszámolni a Türelmi Rendelettel.
Nekünk, protestánsoknak, rendkívül kedvező volt ez a helyzet, hisz e rendelet után épült több mint száz templom a protestáns falvakban, jöttek létre új gyülekezetek és a protestánsok hivatali posztot is vállalhattak, ellentétben a Mária Terézia uralkodásának idejében. Továbbá eltörölte az aposztáziát a katolikus egyházban, ami azt jelentette, hogy a rendelet előtt 4-6 hetet ült valaki csak azért börtönben, mert át akart térni egy másik felekezetbe. Persze a katolikus egyház mindig is idegenkedett a türelmi rendelet elfogadásától, de a protestáns felekezetnek mindenképp hasznára volt.
Tíz évre a Türelmi Rendelet kiadása után gyűlt össze a budai országgyűlés, ahol 60 cikkelyben fektettek le egyházi szabályokat és bátran kimondható, hogy több tíz évre voltak meghatározók ezek a szabályok. Két kérdést kivéve mindenben meg tudtak egyezni és kilátás volt affele, hogy a négy bevett vallás ismét egyenlő pozícióban legyen Erdélyben. Ez a két kérdés a vegyesházasság illetve az ebből született gyermek felekezetének kérdése volt. Ezek voltak az 53.-as és az 57.-es cikkelyek. Végül úgy oldották meg, hogy egyházi statútumba hozták(törvénybe), hogy a lány felekezetéhez tartozó pap esket minden esetben és a gyerekek a szüleik neme szerint öröklik tőlük a vallást.
A tárgyalt kor egyik legjelentősebb püspöke Abats János, akinek életpályája igen színes. 1746-ban született Ótordán. Az enyedi kollégiumba végezte tanulmányait, majd néhány évig külföldön is tanult. Hazajövetele után felszentelték lelkésznek, majd a Dési egyházközségbe töltött be segéd majd főlelkészi szerepet, később esperes lett és 1795-ben választották erdélyi püspöknek. Legnagyobb cselekedetei közé tartozott, hogy árva és özvegyeket megsegítő intézményt létesített, megírt osztrák mintára egy új kátés liturgiát és 15 éven keresztül fáradságot és áldozatot nem ismerve vezette az Erdélyi Református Egyházkerületet.
A harmadik fejezetben a 17-18. századi tanítók munkakörébe és életkörülményeibe pillanthattunk be. Láthattuk, hogy gyakori esetnek számított, hogy a tanítómesterek sokszor lelkésznek tanultak tovább 1-2 évi munka után. A lakásuk szerényebb volt egy parókiánál, nagyjából, mint egy akármilyen másik falusi ház. A háza a legtöbb esetben 2-3 szobás volt és sokszor iskola hiányába a saját lakásán tanította a gyerekeket.
Nagyon érdekesnek találtam, hogy miközben a tanítás foglalta le az ideje nagyrészét, mégis azért kapott a legkevesebb részt a fizetésébe. A munkakörébe tartozott naponkénti harangozás és a templomba való éneklés. Megtudhattuk, hogy az iskolaköteles gyerekek töredéke járt csupán iskolába, mert a szülők inkább vitték őket segíteni a munkába. minthogy iskolába engedjék. Táblázatba foglalva láthattuk, hogy a legjobban az erdővidéki és a sepsi egyházmegyében kerestek a tanárok, míg az udvarhelyi és a marosiban szerényebb tanári fizetések voltak. Azt is megtudhattuk, hogy a díjlevélben nem mindig készpénz volt beírva, hanem különböző juttatásokban részesítették a tanítómestert: búza, árpa, kenyér stb…
Végül az utolsó pontban elérkeztünk az 1815-ös Gálfalván tartott generális zsinat feldolgozásához. Megtudhattuk, hogy kiket szentelnek fel, hogy az egyházmegyében milyen ügyeket tárgyalnak, mik az ítéletek és hogy miszerint ítélnek bizonyos peres ügyekben.
Összességében úgy érzem, hogy sokat megtudtam erről az időszakról. Sok jó és kevésbé jó dolgot olvastam. Sok üldözetést, szenvedést, igazságtalanságot és elnyomást, amiből azt tanultam, hogy milyen jó a békesség és az egymás iránti tisztelet. A múlt gyűlölete meg kell tanítson a jelenben a másikat tisztelni. A múlt kitartása és buzgósága pedig példa kell legyen előttünk mindenkor.