Kálvin az 1564-iki nagyenyedi zsinaton

A genfi Tanító már halálosan beteg volt 1564 áprilisában, amikor a nagyenyedi hitvitázó zsinaton megalakult Erdély református egyháza. A nagy haldoklónak azok közül a népek közül, amelyeknek kebelében az ö földi élete folyamán számottevő református egyház alakult vagy kezdett alakulni, körülbelül a magyarsággal volt a legcsekélyebb személyes összeköttetése. Ennek a végzetszerüségnek messze kiható következményei voltak, amelyek nem egy tekintetben még ma is fennállanak. Megkapó kárpótlásul a személyes összeköttetés hiányáért, a dolgok különös és mélyértelmü összetalálkozása folytán, az történt, hogy a földi küzdelmek világából búcsúzkodó Kálvin az erdélyi magyarság református egyházának bölcsője felett mégis hallatta tiszta és hatalmas szavát. Ekkor szólt ugyanis bele a lutheri és a helvét elvű reformátori irányok magyarországi-erdélyi (akkor már, ha mindent összeveszünk, másfél-két évtizede folyó) theologiai eszmecseréjébe eddigi tudásunk szerint legelőször egy magától Kálvintól származó theologiai, még pedig úrvacsoratani írat. A nagyenyedi zsinat volt tehát a legelső olyan egyházi és theologiai jellegű és tárgyú összejövetel a három részre tépett magyar hazában, amely fölött ott világított a genfi Theologus arca a maga hidegnek látszó, de rejtett izzásokból táplálkozó tiszta fényével: tehát nem másodharmadkézből eredő és addig inkább csak szivárgó hatásokkal pusztán, hanem saját tömör, kristályzengésű szavával.