Repository index

A jövőkép, amelynek egypár vonását a jelen előterjesztésben meghúzzuk, nem csupán a jelenlegi egyházkormányzat ügye, hanem mindannyiunké. Az egész lelkipásztori társadalomnak Isten előtti felelősséggel kell gondolkoznia megoldandó kérdéseinkről. Érdekeltté akarunk tenni mindenkit, mindenkitől várjuk, hogy megtegye észrevételeit, akár kritikusan is, és azt is, hogy itt meg nem fogalmazott elképzeléssel tegye teljesebbé azt, amit előtárunk. Erdélyi anyaszentegyházunk életében több területen is mutatkoznak a válság jelei, amelyek arra köteleznek, hogy keressük a megújulás lehetőségét. Bibliai, dogmatikai, ekléziológiai és ekléziasztikai alapokról kiindulva vetjük fel kérdéseinket a mindenkori egyházkormányzati testületeknek, azok tagjainak, a lelkipásztoroknak, de református egyházunk minden, az egyház jövőjéről gondoskodni akaró tagjának.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.