Repository index

A Kárpát-medencei etnikumok mesenarratívájában a mostohaság fenoménje (árvaságra jutás, elválás, otthonról való eltávolítás, másvalakinek való átadás vagy újraházasodás miatt) igencsak gyakran fordul elő különböző típusok variánsaiban. A mítoszkutatók és folkloristák, az exegéták és a középkori, illetve az újkori történelem jeles tudósai számos diszciplína szemszögéből alaposan feltérképezték e fenomént. Ám az egyes mesenarratívák irodalmi hermeneutikai elemzése révén feltárul az a történelmi és szociokulturális háttér, egyéni és lokális közösségi tapasztalat, amelyből a társadalmi lét peremére vetett, olykor a családban éppen csak megtűrt, esetenként jogfosztott gyermek léte értelmezhető. A mesemondók – mintegy az elviselhetetlen mostohalét kompenzációjaként – egy, a hős mellé rendelt segítő lény, „istenküldötte ember” közbenjárása révén igyekeznek a rossz-tapasztalatot felülírni a jó-sors megteremtésének lehetőségével.

„Hinni annyi, mint túl lenni a halálon. De hogyan lehetünk túl, ha egyszer innen vagyunk? A présbe kényszerültek végső válasza – Jóbné idült javaslata szerint – Isten megátkozása és a pusztulás. Avagy: bizalom a határon.”

Visky ​​S. Béla gondolkodásmódja, érvrendszere és hite egyaránt meggyőző és hiteles. Logikája töretlen, és bár nyilvánvalóan nehéz, sőt kényes kérdéseket taglal, még a vele vitába szálló feleknek is el kell ismerniük a kereső, kérdező, kutató teológus tárgya iránti elkötelezettségét és kompetenciáját. Én a magam részéről a szerzővel egyetértő beszélgetőtársak közé tartozom, kiváltképpen a szakterületemet is érintő kreáció-evolúció vitát illetően; sokat tanultam leírt és elmondott gondolataiból. (Dr. Falus András immunbiológus, a MTA tagja).

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.

A Szentírás két alapténye, a teremtés és a megváltás leírásában számos olyan helyzet: esemény, találkozás olvasható, amelyekre nincs emberi magyarázat, amelyeknek nincs kikövetkeztethető oka, amelyekben nem fedezhető fel semmilyen következetesség. Ezek a köznyelv és -gondolkozás szerint véletlenek, a filozófia pedig sorsszerűségnek nevezi. A természettudósok törvényszerűségeket állapítanak meg, de be kell vallaniuk, hogy olyan kozmológiai események is lejátszódhattak, amelyekre nincs magyarázat. A történészeket nem annyira az esetlegesség (események, találkozások egybeesése) érdeklik, mint inkább azoknak következményei, s nem felelnek arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha… – teljesen jogosan.

Olyan téma kidolgozására kaptam felkérést, amely a politika területére tartozik, s az a feladatom, hogy teológiai gondolkozással behozzam az egyházi szóhasználatba és köztudatba. Tudom, ezt már mások is megtették. A szolidaritás viszont nem teológiai fogalom, akkor sem, ha a 18. század végi, majd később, a 20. század első felében élt teológusok részben azzá tették.

Történelme csak annak van, ami alapjában egységes. Amikor a keresztyénség történelméről beszélünk, öntudatosan vagy öntudatlanúl, de benne is mindig egységet teszünk föl. Ez az egység más nem lehet, mint a szellem egysége. Keresztyén egyházak; felekezetek és vallásos társaságok, keresztyén tanok és keresztyén szertartások történeteit pusztán külön-külön, egymástól elszigetelten, vagy legföljebb csak külsőséges, időrendi összefüggésben tanulmányozva, magának a keresztyénségnek fejlődéséről soha nem tudnánk képet alkotni magunknak. Ma meg, a keresztyénségnek nemzetek és hitvallások szerint százfelé tagolt állapotában egyenesen kétségbe kellene esnünk ez állapot történelmi megértésének lehetősége felől, ha csak a külsőhöz tapadnánk. De a mélyebben néző szemnek észre kell vennie, hogy ez a sokféleség, akármily mélyen rejlő okai vannak, nem hat le magának a keresztyénségnek gyökeréig. Ez a gyökér ma is egy.

„Józsué pedig sorsot vetett nekik Silóban, az Úr színe előtt és elosztotta ott Józsué a földet Izrael fiai között az ő osztályrészük szerint” - olvassuk Józsué 18,10-ben. Az ókori világban az adminisztráció a mai értelemben fejletlen volt, az ember nem találkozott lépten-nyomon bírósággal, amely ügyes bajos dolgait eldönthette volna. Ezért szükség volt olyan rendszerre, amely ezt a hiányosságot pótolta. Talán ez indokolta részben a sorsvetés gyakorlatát Izraelben, de általában az ókori Közel-Keleten is. Ugyanakkor ennek a társadalmi gyakorlatnak vannak teológiai vonatkozásai is. Józs 18-ban a sorsvetés JHVH akaratának kifejeződéseként jelenik meg. Az a tény, hogy a sorsvetés JHVH színe előtt történik az azt jelentette, hogy a föld úgy került elosztásra, ahogyan azt JHVH szerette volna. A sorsvetésnek tehát egyúttal kijelentés, isteni döntés értéke van, mert a sorsvetés eredménye JHVH akaratát tükrözi.

A bioetika viszonylag új tudományterületnek számít, amely előtt sok különböző fejlődési pálya lehetősége áll nyitva. Dolgozatom az emberi méltóság aspektusait vizsgáltam meg. Célom volt, hogy az emberi méltóság fogalmával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket áttekintsem, azokat szentírási és egyházi alapon megvizsgáljam. Tárgyalom a klónozás eredetét, célját és mai helyzetét. A klónozás bioetikai megközelítése után röviden elemeztem a főemlősök klónozását. Szembeállítom egymással a génsebészet pozitív hatásait, a klónozás melletti és elleni érveket. Fontos megemlíteni, hogy a reprodukciós klónozás tiltott az egyházi álláspont szerint is, viszont a terápiás klónozás, melynek célja az orvostudomány fejlődése, megengedett. Az ötödik rész az egyházak álláspontját ismerteti.

Mi az élet, hogyan keletkezik az, hogyan lehet elősegíteni, illetve szabályozni az élet megjenesét, születését? Vajon az ember beleavatkozik a természet rendjébe, amikor mesterséges úton hoz lére életet? Dolgozatomban a bioetika tudományágában fellelhető kérdésekkel foglalkozom: hogyan kapcsolódik az orvostudomány és a teológia, ezen belül az etika diszciplína egymáshoz? Dolgozatomban arra a következtetésre jutottam, hogy az ember, magzat kétféleképpen foganhat: természetes úton és mesterséges úton. De mindkét úton ott van Isten, a benne való bizalom és hit, amely mindvégig segíthet, erőt adhat, a nehézségekkel szembenézni, valamit az öröm érzését megélni. Kiemelem, hogy unitáriusként mindig a végeredményt vizsgálom, azt, hogy egy párból szülő válhasson, nagyon sok mindent megtesz az ember, minden lehetséges eszközt megragad, hogy családot alapíthasson, s ebben pedig segíteni kell őket.

A 16-17. század történetét többnyire kudarcok jellemzik. Tragédiák követik egymást hűségesen. Ott a török, a tatár, egyik nagyobb nyomorúságot hoz, mint a másik. Érdekelt, hogyan éli meg ezt a kor embere? Hogyan hat ez magára a társadalomra, hogyan befolyásolja az életet, a gondolkozást? Hogyan élik meg a kudarcból kudarcba életérzést? Miben látják a nyomorúság okát? Így jutottam el a „bűneiért bünteti Isten a magyar népet” felfogáshoz. Erről hallva, a kíváncsiság útnak indított. A cím mellé akár kérdőjel is kerülhetett volna. A kíváncsiságból adódóan a dolgozat nem csak bizonygatja ezt a felvetést, hanem valamilyen szinten akarva-akaratlanul a kérdés is megfogalmazódik. A gondolat szűrőn megy végig, mire megszületik a tiszta igazság, mire határozott pontot vagy felkiáltójelet tehetünk a végére. Úgy gondolom ez így helyes, így van rendjén.