Repository index

Philónnál a próféták, prófécia szavak jelentéstartalmát nem választhatjuk el az inspiráltság kérdésétől. Művei alapján egyértelmű ugyanis, hogy gondolkodásában ez ugyanazt az Isten kijelentését közvetítő állapotot jelöli. Az inspiráltság, eksztázis legmagasabb formája a prófétálás, amikor az ember többé nem ura saját értelmének, hanem Isten kisajátítja magának az embert és a Lélek használja hangképző szerveit. Ebből adódóan Philón szóválasztása a prófétálás jelenségére vonatkozóan alapvetően a nem bibliai görög nyelvből származik.

In Jeremiah 28, there is a dispute between the prophets Jeremiah and Hananiah over the (il)legitimacy of prophecies of salvation concerning Judah and prophecies of judgement regarding Babylon. On the eve of Jerusalem’s fall to the Babylonians, the prophet Jeremiah, who proclaims judgement on Judah at the hands of Babylon, appears to be the true, genuine, canonical voice of God. While this text does not preclude the eventual authenticity of prophecies of salvation in the event that they are proven valid by being fulfilled, it nevertheless is rather strange that the book of Jeremiah ends with a collection of prophecies against the Chaldaeans. The anti-Babylonian statements in Jeremiah 50-51 are ascribed to the very same prophet who had once dismissed Hananiah for uttering similarly worded – and presumably uninspired – invectives before the people of Jerusalem.

A Babilonba elhurcolt júdaiak életének egy-egy mozzanatát, szellemi kontextusát az Ószövetség is feljegyzi (pl. 2Kir 25,27-30; Zsolt 137; Jer 29; Ez; Ézs 40-55). Ezeket a bibliai forrásokat kiegészítik, adott esetben árnyalják, ám mindenképp új perspektívából világítják meg azok az újbabiloni szövegek, amelyek korábbi és újabb ásatások nyomán kerültek felszínre. Ebben a tanulmányban néhány olyan adminisztratív jellegű forrásszöveg magyar fordítását teszem közzé, amelyek a Júdából deportált lakosság életének, gondolkodásának rekonstrukciójában lehetnek a „babiloni fogság” iránt érdeklődő olvasó segítségére. Az itt közreadott fordítások alapszövegeinek egy része már régóta jelen van az idegen nyelvű tudományos diskurzusban. Másik része viszont az elmúlt egy-két évtizedben került – s ott is jobbára szórványosan – a figyelem központjába.

A Szentírás viszonylag gyakran beszél a halálról, a halottak állapotáról az alvás képével. Mi több, valahányszor az Újszövetség kifejezetten a Krisztusban hívők vagy az ószövetségi kegyesek haláláról beszél, következetesen az alvás képét használja. Ez a kép viszont nem használatos a kívülállókkal vagy a súlyosan vétkező, „halálos” bűnt elkövető hívőkkel kapcsolatban. Kálvin is megjegyezte, hogy az aludni ige általánosan használt kép ott, ahol a Szentírás a halálról beszél, ő maga azonban kissé idegenkedett a kifejezéstől, mivel az a korban „terhelt” volt, ugyanis az anabaptisták számára éppen az aludni ige ilyen bibliai használata jelentette az egyik érvet arra nézve, hogy a lélek öntudatlan állapotban marad a feltámadásig, azaz a halál pillanatában gyakorlatilag a testtel együtt elpusztul.

A most következő előadásban két kérdésre keresem a választ. 1. A múltra nézve: Hogyan kezdte ünnepelni a keresztyénség karácsonykor Jézus Krisztus születését? 2. A jelenre nézve: Mit jelent a mai gyülekezet, a mai keresztyén ember számára a karácsony ünneplése?

Homiletikai órák, teológiai kurzusok emlékei és lelkipásztori tapasztalataink segítenek két fő kérdés megválaszolásában: mit és hogyan prédikáljunk karácsonykor? Ezekre próbálok válaszolni, elismerve, hogy nem vagyok homiléta és egykori 17 éves lelkipásztori szolgálatom időben távol van. Talán nem sok újat fogok mondani, de néhány egykor megtanult homiletikai elvet felújítok, szempontokat adok karácsonyi prédikációs szolgálatunkhoz.

Megjelent az Ünnepnapok első számában.