Repository index

„Hinni annyi, mint túl lenni a halálon. De hogyan lehetünk túl, ha egyszer innen vagyunk? A présbe kényszerültek végső válasza – Jóbné idült javaslata szerint – Isten megátkozása és a pusztulás. Avagy: bizalom a határon.”

Visky ​​S. Béla gondolkodásmódja, érvrendszere és hite egyaránt meggyőző és hiteles. Logikája töretlen, és bár nyilvánvalóan nehéz, sőt kényes kérdéseket taglal, még a vele vitába szálló feleknek is el kell ismerniük a kereső, kérdező, kutató teológus tárgya iránti elkötelezettségét és kompetenciáját. Én a magam részéről a szerzővel egyetértő beszélgetőtársak közé tartozom, kiváltképpen a szakterületemet is érintő kreáció-evolúció vitát illetően; sokat tanultam leírt és elmondott gondolataiból. (Dr. Falus András immunbiológus, a MTA tagja).

Kelet-Európa egyházainak közelmúltját kutatva sokszor távolinak tűnő dolgokon keresztül ismerünk önmagunkra, míg közvetlen közelünk­ben inkább azt látjuk meg, ami megkülönböztet minket ezektől a dolgoktól. Néha titokzatos alakok bukkannak fel előttünk, máskor pedig ismert közsze­replők eddig ismeretlen vagy kevésbé ismert tetteiről hullik le a lepel, s mindez új megvilágításba helyezi a régi dolgokat. Mintha csak Leszek Kolakowski mondása igazolódna be, miszerint a történelem nem tanít sem viselkedni, sem sikeressé válni, viszont elmondja, kik is vagyunk valójában.

Nagy Antal Mihály református lelkipásztor, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia nyugalmazott tanára életének 86. évében, 2016. szeptember 25-én tért haza Teremtőjéhez. Megemlékezésemet hadd indítsam azzal a reménységgel, amelyről ő maga sok alkalommal tett bizonyságot tanítványai előtt, és amelyre teológiai kérdések megvitatásakor emlékeztette őket: „»Az üvegtenger partján« kapunk majd választ sok kérdésre, de egyelőre be kell érnünk azzal, amit az Ige mond anélkül, hogy túllépnénk a bibliai kijelentésen.” Ő minden bizonnyal már sok kérdésére kapott választ, amikor szemtől szembe láthatta meg Urát, ahogyan biztosak lehetünk abban is, hogy sok kérdése akkorra már súlyát vesztette, hiszen a tapasztalt tanár, a mindenki Anti bácsija sokszor egészítette ki korábban említett intését azzal, hogy valószínű sok kérdésünk már nem is lesz kérdés akkor, mert eltűnik, vagy eltörpül majd a nagy találkozásban.

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.

Zavaró, hogy a választások évében az egyházi vezető hallatán mindenki felfelé mutogat, a felelőstekintetében másokat lökdös a tükör elé. Ezzel a látásmóddal nemcsak az a baj, hogy egyoldalú, esetleg igazságtalan, de teljes mértékben ellentmond az egyház vezetéséről, építéséről szóló bibliai és hitvallási tanításoknak. Felelősséget hárít az egyházi vezetők egy szűk csoportjára, míg maga kritikája paravánja mögé bújva felelőtlenül a leépülésnek és az anarchiának aszisztál.

Történelme csak annak van, ami alapjában egységes. Amikor a keresztyénség történelméről beszélünk, öntudatosan vagy öntudatlanúl, de benne is mindig egységet teszünk föl. Ez az egység más nem lehet, mint a szellem egysége. Keresztyén egyházak; felekezetek és vallásos társaságok, keresztyén tanok és keresztyén szertartások történeteit pusztán külön-külön, egymástól elszigetelten, vagy legföljebb csak külsőséges, időrendi összefüggésben tanulmányozva, magának a keresztyénségnek fejlődéséről soha nem tudnánk képet alkotni magunknak. Ma meg, a keresztyénségnek nemzetek és hitvallások szerint százfelé tagolt állapotában egyenesen kétségbe kellene esnünk ez állapot történelmi megértésének lehetősége felől, ha csak a külsőhöz tapadnánk. De a mélyebben néző szemnek észre kell vennie, hogy ez a sokféleség, akármily mélyen rejlő okai vannak, nem hat le magának a keresztyénségnek gyökeréig. Ez a gyökér ma is egy.