Repository index

A temetők legalább annyit beszélnek egy település történetéről, szellemiségéről, mint a történelemkönyvek és a levéltárak sárguló feljegyzései. Életünk irányultságát, életértékeinket nemcsak a „quo vadis”, a „hová mégy”, hanem az „unde venis”, a „honnan jössz” is egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul határozza meg. A „honnan” és a „hová” feszültségében egyéni életek és sorsok, de ugyanígy történelmi idők is megméretnek. Temetőnkben számos olyan egykor ismert személyiség pihen, aki erdélyi vagy partiumi kötődésű. Barangolásunk útvonalát a temetői parcellák szerint állítottuk össze. Az idők során néha szabálytalanul kialakított nyughelyek azonosíthatósága érdekében valamennyi sírt GPS-koordináták alapján tartjuk nyilván, ezeket a négyjegyű számokat zárójelben közöljük. *-gal jelöltem azokat, akik a Sárospataki Református Kollégiumban tanultak.

A tisztátalanság rabbinikus szabályozása igen összetett rendszer, ahhoz azon­ban, hogy az alább olvasható három fejezetet világosabban megérthessük, ha csak nagy vonalakban is, de el kell igazodnunk benne. A Tóra tisztaságról és tisztátalanságról szóló rendelkezései nem egészségügyi szabályozások, hanem kultikus előírások. Ha nem így volna, nehéz lenne értelmezni, hogy az olyanok esetében, amelyek poklosság, kiütések, menstruáció következményei, miért csak elmúlásuk után kell alkalmazni az eljárást, az olajjal vagy vérrel történő meghintést.

Ismerve ezt a kort, a címet akár ellentmondásosnak is lehet tekinteni. Bethlen Gábor uralkodását szinte teljesen kitöltötte a harmincéves háború, aktívan vett részt benne, mégpedig a protestáns szövetség oldalán, és aki ismeri a harmincéves háború mindennapjait, az jól tudja, hogy akkor épp nem volt divat toleránsnak lenni. A korabeli gyakorlatot megcáfolva, Bethlen Gábor mégis toleráns volt nemcsak a római katolikus egyház, hanem a különféle más felekezetek, sőt kisebb vallási csoportosulások irányában is. Erre kötelezte őt az erdélyi gyakorlat és a józan ész.

Jung egy ízben a következő zavarba hozó kérdést tette fel: „Ha egy teológus tényleg hisz Istenben, milyen hatalom nevében állítja, hogy Isten nem képes az álmok útján szólni?” Csakugyan, állítható-e komolyan, hogy Isten ma is feddhet, inthet, buzdíthat az álmok által? Érdemes-e odafigyelni álmainkra, vagy az teszi jól, aki reggelre – mint az éjszaka ki tudja, honnan előbugyogó zagyvaságait – elfelejti ezeket? Továbbá: segítenek-e az álmok az élet válsághelyzeteiben, például a gyász feldolgozásában? Ebben a tanulmányban sok álompéldával – köztük személyesekkel is – a téma klasszikusaira és természetesen a Szentírásra támaszkodva, ezekre a kérdésekre igyekszünk választ találni.

Figyelni, figyelmeztetni, eszmélkedni akarunk. Az önvizsgálatnak csak úgy van értelme, ha az egyház lényegéből, szolgálatából, világban betöltött szerepéből és felelősségéből fakad. Eddig nem reflektáltunk. Azaz megtettük, csak nem a lelkipásztori közösség nyilvánossága előtt. Hogy miért nem tettük? A teljesség igénye nélkül néhány lehetséges okot sorol fel az előadó.

Zavaró, hogy a választások évében az egyházi vezető hallatán mindenki felfelé mutogat, a felelőstekintetében másokat lökdös a tükör elé. Ezzel a látásmóddal nemcsak az a baj, hogy egyoldalú, esetleg igazságtalan, de teljes mértékben ellentmond az egyház vezetéséről, építéséről szóló bibliai és hitvallási tanításoknak. Felelősséget hárít az egyházi vezetők egy szűk csoportjára, míg maga kritikája paravánja mögé bújva felelőtlenül a leépülésnek és az anarchiának aszisztál.

Mi is juthatna tehát elsőre eszembe a hívő ember nyilvánosság előtti megjelenési és megnyilatkozási módjáról, mint az apostoli bolondság sodró szabadsága, a Pálé, aki önmaga védelmére, mentségére mondott beszédét – még azt is! – arra használja, hogy Fesztuszt, a Néró császár által kinevezett júdeai helytartót megmentse, a Krisztusban közénk jött evangéliumot neki is fogyatkozások nélkül kihirdesse.