Repository index

Stanley Hauerwas (szül. 1940) Amerikai Egyesült Államokbeli kortárs teológus. Ekkléziológiáját meghatározza a civil vallás kritikája, a keresztyén kultúra hanyatlásának tudomásul vétele. Mára az egyház és a világi hatalom összefonódása miatt az evangéliumból sok minden elveszett. Az egyháznak nem kell a világi hatalmat keresnie, hogy megváltoztassa a világot, mert már önmagában is egy politikai közösség.

A politikai teológia egyik fontos 20. századi vitája Erik Peterson és Carl Schmitt között zajlott. Különböző álláspontokból közelítették meg annak a kérdését, hogy lehetséges-e egy olyan politikai teológia, melyben a fogalom két alkotóeleme megőrzi eredeti jelentését. A különböző álláspontokból adódik, hogy elbeszélnek egymás mellett, így a vitát ugyan lezárni nem lehet, de tanulni belőle igen: a Szentháromság jelentőségét egy teológiai politikai teológiában.

A hamis sáfár történetét Jézus egyik legrejtélyesebb példázataként tartják számon. A kétezer éves értelmezéstörténet után a kiemelkedően nehéz példázatot a 20. századi modern példázatkutatás megpróbálta új értelmezésekkel szóra bírni. Korunk kiemelkedő példázatkutatója, Klyne Snodgrass egy igen különleges megközelítésben elemezte a példázatot, ami által egy új értelmezési lehetőség bontakozott ki. Dolgozatom első részében egy általános bevezetést közlök a jézusi példázatokról. A második részben bemutatom a hamis sáfár példázatának értelmezéstörténetét, majd kritikailag megvizsgálom Klyne Snodgrass téziseit. A dolgozat célja, hogy a vizsgálat által részeletesen mutassam be a Snodgrass tézisei nyomán kibontakozó új értelmezést. Érveinek megalapozottságát nyelvi exegézis és a bibliakritika módszereinek felhasználásával elemzem.

The right man on the right place – megfelelő embert a megfelelő helyre – tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, hogy ember és hivatal (hivatás) egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, hogy ez nem így történik: vagy nem találunk megfelelő embert egy bizonyos hivatal betöltésére, s a nincs emberem (Jn 5,7) ilyen értelemben is fájóan igaz lehet; vagy pedig olyan kegyelmi ajándékokkal bőven felruházott emberrel találkozunk, aki nem kerül olyan helyre, amely megfelelne tudásának, tehetségének, adottságainak.

Jézus beszéde nem pusztán utópia, hanem cselekvő erő. Ez az alapvető felismerés, amely mentén a mérvadó kortárs gondolkodó értelmezi az evangélium példázatait. Értelmezése hűen reprodukálja a szöveget, ugyanakkor eredeti is. E szerző véleménye szerint a szívünkbe oltott értelem, az elkerülhetetlen elköteleződés, a hallásnak megfelelő cselekvés és az ideológiai gondolkodásmód megtörése éppen azt a belső teret hódítja vissza számunkra, „amely elengedhetetlen ahhoz, hogy e világon kívül otthonra találjuk”. A tanulmány Andrei Pleșu könyvének előszavát tartalmazza Visky S. Béla fordításában.

Az elrejtés és a felfedés paradox egyidejűsége egyike a Szentírás kulcsfontosságú témáinak. Isten, aki „rejtve van” (Mt 6,6; 6,18), látja minden ember titkát (Róm 2,16); elrejti titkait a bölcsek elől, hogy kijelentse a csecsemőknek (Mt 11,25); az arra méltóknak pedig ad az „elrejtett mannából” (Jel 2,17). Másrészt pedig Isten az, aki „megvilágítja a sötétség titkait” (1Kor 4,5), és aki Fia által azt hirdeti, hogy „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék” (Mt 10,26; Mk 4,22; Lk 8,17 és 12,2). A „rejtekhely” az ember számára is finom dialektikus játék tere. Vannak bevallhatatlan takargatások (ám ezek is leplezetlenek az isteni „szem” előtt), de értékes rejtettség is: „a szív elrejtett emberének” (1Pt 3,4) kincse az igazi ékesség bárki számára.