Repository index

Ha a családról mint nevelői közösségről akarunk beszélni, akkor mindenekelőtt a családról általában mint emberi közösségről kell beszélnünk. Ha világosan áll előttünk a családnak mint emberi közösségnek a képe, továbbmehetünk annak vizsgálatában, hogy ennek a közösségnek melyek az igazi nevelői feladatai.

A mögöttünk levő évtizedek református teológiai munkásságának kritikai feldolgozása a mai nemzedék számára elvégzendő feladat. Ahhoz, hogy ez ne a "bűnbakkeresés" mechanizmusa legyen, hanem katarzist adó szolgálat, valóban teológiai munkát kell végezni. Teológiát csak teológiai kritériumokkal lehet mérni. Fontos teológiai aspektusra mutat rá Török István Barth nyomán, amikor egyfajta krisztológiai herezist lát megjelenni az ősi hitvallást — Jézus Krisztus Úr — kiegészítéssel ellátó teológiai vonalvezetésben. Ez a kiegészítés, amelyik egyre nagyobb helyet követelt magának, míg végül mindent meghatározó tényező lett, így hangzott: ...ezért igent mondunk a szocializmusra." Bogárdi Szabó István disszertációjában? az egyházvezetés és a teológiai munka összefüggését (összemosódását) vizsgálja, rendkívül fejlett és éles kritikai érzéssel boncolva az ekleziológiai herézist.

A Szentírás a hitre nevelés alapkönyve. Nemcsak azért, mert a katekézis bármely szintjén a legtöbb ismeretanyagot kínálja, hanem mert a Szentlélek munkája által a keresztyén hitismeret forrása, hitünk és életünk zsinórmértéke. Isten írott kijelentése Kálvin megfogalmazása szerint, a világot teremtő Isten a Szentírásban nyilatkoztatja ki nékünk önmagát s a Szentírásban van megmagyarázva, hogy mit kell Istenről gondolnunk, hogy téveteg utakon valami bizonytalan istenséget ne keressünk.

A fennállásának és tevékenységének kilencvenedik esztendejébe lépő Református Szemle arra a feladatra vállalkozik, hogy körképszerűen, a párs pro toto jegyében, bemutassa a XX. század alkonyán a magyar református theologiát. Kezdjük a sort a Debreceni Református Theologiai Akadémiával!

A Romániai Református Egyház Zsinatának Állandó Tanácsa 2015. november 26-án tartott ülésén foglalkozott a menekültügy, illetve a migráció kérdéskörével azután, hogy ebben a témában a Magyar Református Egyház Generális Konventje 2015. november 11-én már megfogalmazott egy nyilatkozatot, amelyet az alábbiakban fogunk közölni.

Tudjuk, hogy a református theologusok a Tízparancsolatnak olyan kiváló fontosságot tulajdonítottak, hogy nemcsak a káték, hanem a református ortodoxia alapján álló tudományos etikák, mint pl. a Wollebiusé is, tulajdonképpen a 10 parancsolat magyarázatát tartalmazzák, sőt a legújabbak közül Alfred de Ouervain Die Heiligung című etikája is ezt a régi módszert követi. A Tízparancsolat jelentőségének központiságában a keresztyén felekezetek megegyeznek. Formai eltérés csak abban van, hogy miként lehet a Szentírás eredeti szövegében felosztás nélküli Tízparancsolatot tízre felosztani. Augustinusi hagyományra hivatkozva a római katolikusok az általunk 1. és 2. parancsnak vett, ténylegesen két külön, bár egymással összefüggő parancsot egynek veszik, s így a többi parancs beosztása már egy számmal kisebb lesz, mint a mienk, s a ténylegesen egy parancsot képező tizedik parancsunkat pedig két parancsra osztják: ne kívánd a te felebarátod házát, ami így 9.

Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkásságának egészében a homiletikai fáradozás és gazdag igehirdetői pályája az a terület, amelyen egyértelmű és töretlen fejlődést mutat. Természetesen teológiai fejlődésének szakaszai igehirdetését is mélyen meghatározták, de a megjelent kötetek újabb és újabb előrelépést jelentettek az Ige mélyebb üzenetének felmutatásában. E miatt az egyívű folyamat miatt hiba lenne merev korszakhatárokat húzni Makkai négy évtizeden át elhangzó, nyomtatásban közölt igehirdetéseit ismerve. Ha mégis érzékel- tetni akarjuk homiletikai munkásságának fejlődési szakaszait, akkor úgy mutathatjuk fel, mint amelyeken a gyönyörködtetéstől az építésig (1910-kb. 1917/18), az építéstől a református öntudat homiletikumáig (kb. 1917/18-kb. 1925), a református öntudat homiletiku- mától a missziói igehirdetésig (kb. 1925—1945) jut el, és utolsó korszakában meg is marad a missziói igehirdetés mellett (1945—1951).

A tanulmány célja, hogy átfogó képet adjon a teremtéstörténet értelmezésének történeti és eszmetörténeti változásairól, valamint a zsidó és keresztény gondolkodás közötti kapcsolódási pontokról. A tanulmány öt fő területet tárgyal. Elsőként a bibliai teremtéstörténet és az ókori Kelet mítoszvilágának összefüggéseit mutatja be, különös tekintettel a motívumok és narratív struktúrák párhuzamaira. Ezt követően elemzi a „semmiből való teremtés” (creatio ex nihilo) és a meglévő anyagból való formálás zsidó gondolkodásban betöltött szerepét a talmudi irodalomtól a modern korig. A harmadik egység a zsidó filozófia klasszikus és középkori értelmezéseit vizsgálja, majd a középkori keresztény filozófia teremtésfelfogását tekinti át. Végül a modern kori teológiai és filozófiai megközelítéseket ismerteti, kiemelve a tudományos világkép és a hagyományos teremtéstan közötti párbeszéd lehetőségeit.

Fejezetünkben három kérdéskörrel fogunk foglalkozni: légzéstechnikával, a kiejtés problémáival és a beszédhibákkal, illetve azok kijavításával.

Ennek a témának alig van irodalma. Sem az egyházi, sem a társadalmi tudományos élet nem foglalkozott behatóan az egyházak és a nemzetállam viszonyának a közép-európai nagy változások óta kialakult helyzetével, történelmi eseményeket formáló szerepével. Mintha mindkét oldal várakozó álláspontra helyezkedett volna, s a váratlanul kialakult helyzetben ezek csupán a tényleírásra vagy helyzetfelmérésre vállalkoznának. Valószínűleg a jelenlegi helyzetben bármelyik fél erejét meghaladó vállalkozás volna, ha a valóságos tények elvi magyarázatára tenne kísérletet a történelmi, társadalmi, gazdasági, politikai, szellemi és vallási mozgatórugók feltárásával, azaz e tényeknek a jelenben sugárzó hatása értelmezésével s jövőt formáló felfogásával. Ezért igen nagy jelentőségűnek tartom a Strasbourgi Egyetem Protestáns Theologiai Fakultásának e tárgyban összehívott tudományos tanácskozását. Végre nézzünk szembe problémáinkkal, és kezdjünk hozzá annak őszinte feltárásához.

Mi a harmadik évezred küszöbén a theologia feladata? Tekintettel azokra a veszélyekre és kockázatokra, melyekkel szembe kell néznünk, a felelet nyilvánvaló: a theologiának újból meg kell mutatnia azt, hogy mit jelent Isten ajándékával, az élettel felelősségteljesen bánni. Nem lehet és nem szabad elfogadnia azt, hogy az Isten által teremtett életet ezen a földön az emberi oktalanság kockára tegye. Minden olyan áramlatot vissza kell utasítania, amely a következő nemzedékek életének alapjait megcsonkítja vagy hosszabb időre mintegy eltemeti. Mindenekelőtt nem szabad és nem lehet kiegyeznie azzal, hogy a gyengébbek életét már most az erőseknek, a jelenlegi kurzus sze- replőinek az érdekében feláldozzák. Éppen egy új évezred kezdetén képesnek kell lennie arra, hogy azoknak legyen a szószólója, akiknek az élete és a jogai a legközvetlenebbül veszélyeztetve vannak.

Tanulmányomban két példán keresztül bemutatom be, hogyan válhat az Újszövetség szövegeinek vizsgálata érdekes nyomozássá, aminek célja a szerző gondolkodásának jobb megértése. A zsidó hagyományban elképesztően gazdag az Akéda-történetnek és Jézus, Sirák fia könyvének egy szakaszának (31,12–32,13) tárgyalásával gondolok közelebb kerülni Jakab levele, valamint Pál 1 Korinthusi levele tanításának megértéséhez.

A 20. század második felétől a formatörténeti kutatás feltételezte az elhívástörténet műfajának létezését, miután egy adott sémát fedeztek fel a bibliai elhívástörténetekben. Az általam vizsgált perikópát (Ex 2,23–4,17) is egy ilyen elhívástörténetként tartják számon. Az Ex 2,23–4,17 azonban az elhívástörténet ismerős elemein túl számos egyéb részletet tartalmaz, amely kérdéseket vet fel a műfaj helyes azonosítását illetően. E kérdésekben vizsgálódásom alapjául Erhard Blumnak a Tóra kialakulására vonatkozó megállapításai szolgálnak, aki hagyománytörténeti modelljében két kompozíció létét igazolja a Tórában. A két kompozíció sajátos nézőpontja érvényesül Mózes elhívástörténetében is, és lehetővé teszi egy jellegzetesen deuteronomista alapszöveg rekonstruálását, amely a formatörténeti elemzés alapjául szolgál.

Luther a reformáció hajnalán, még szerzetesi bűntudatával küszködve, az alázatot az önleértékeléssel mosta össze, de már megsejti a mirifica commutatio, a reformátorok műveiben később oly markánsan visszaköszönő ún. „csodálatos csere” titkát. Ez a folyamat a leveleiben is kimutatható, hisz az érzékelés szünesztéziás együttesében a saját Istenfiúság-tudának magas önértékeléshez vezető bizonyosságának felismerése készíti elő azt a teológiai utat, ami a theologia crucis gyönyörű és krisztálytiszta látásához vezet – a megújulás, a reformáció potenciálja mintegy „hallótávolságán” belülre kerül. A hit hallásból van, a hallás pedig az Isten Igéjéből – ezt a páli dictumot megértve ismeri fel, hogy a csodálatos cserében Isten fülére válthatjuk le saját bizonytalan hallásunk, hogy cserébe nemcsak őt, de egymást is végre hallhassuk és befogadjuk.

Az Észak-Hollandiai egyetemeken (Utrecht, Groningen, Franeker) tanuló legtehetségesebb magyar peregrinusok Martonfalvi Tóth György köré csoportosult köre latinul, görögül, sőt héberül is írt üdvözlő verseket (carmina gratulatoria). Ehhez a peregrinus körhöz tartozott Csedregi Péter is, aki Sárospatakon kezdte teológiai tanulmányait, s aki 1659-ben sikeresen védte meg a Disputatio theologica de miraculis című dolgozatát a Franekeri Egyetemen. Barátai, Martonfalvi György és Keresztúri Bálint ennek alkalmából tüntették ki két héber nyelvű verssel. Csedregi Disputatio theologica de miraculis című dolgozatát nemrég fedezték fel.