Repository index

A hitelesség – mint létforma – az elmúlt évek egyik meghatározó területe a lelkipásztor életének. Az előadás témája a hitelesség kapcsán három irányba kíván vezetni. Ezek a következők: hitelesség az Igéhez, a szervezethez és a lelkésznek önmagához. Az tartalmát illetően előadás inkább egy szakmai életút tapasztalatainak összefoglalása, mint tudományos munka, és lehetőséget kínál saját emberi és hivatásbeli hitelességünk végigggondolására.

A folkloristák mindmáig adósak maradtak a Jézus-mintázatok lehetséges előfordulásának kimutatásával a mesenarratívákban. Ezt a hiányt igyekszem pótolni. A kárpát-medencei mesemondók előszeretettel teremtettek párhuzamot a mesehős és Jézus élete, tettei között. A csodás születés, az isteni származás, a rejtett gyermekkor, a gyógyító tevékenység, a kereszthalál, az alvilágjárás, a feltámadás példázatként történő elbeszélése gazdag variánsokban mutatkozik meg. A hasonlóságok és eltérések azt mutatják, hogy a paraszti közösségekben hétköznapi emberként, tanítóként és a szegények segítőjeként képzelték el Jézus alakját. A mesenarratívák Jézus-képe a lokális vallási közösségek gondolkodásmódjára és vernakuláris nyelvezetére világítanak rá.

Ebben a tanulmányban a bűn közösségi dimenziójának bibliai és keresztyén etikai sajátosságait igyekeztem felvázolni néhány, a téma szempontjából relevánsnak tekinthető bibliai szöveg és terminus vizsgálata által. A közösségi bűn fogalmának meghatározása és kritikája elsősorban német talajon valósult meg a világháborút követő politikai, filozófiai, jogi és teológiai viták során. A fogalom lényegét kifejező koncepció, amely szerint az egyén vagy egy kisebb csoport bűneiért, az egész közösség bűnösnek tekintendő, számos nérói cselekménynek adott szabad utat: diktatúrákhoz, haláltáborokhoz, háborús bűnökhöz, koncepciós perekhez és megtorlásokhoz szolgáltatott legitim ideológiai alapot. Érthető tehát, hogy a kollektív bűn fogalmának 20. századi definíciója mind jogi, mind pedig morális szempontból tarthatatlan, ugyanakkor a fogalom mögött megbúvó egyes gondolatok a Szentírástól sem idegenek.

A nemrég egyházkerületi tulajdonba visszakerült iratok között található Zilahi Sebes János és Bodola János maguk mentségére írt levele. Jelen forrásközlésünkben Zilahi Sebes János levelét adjuk közre. Hosszú, 26 oldal terjedelmű levélben védte meg Endemann könyvét, közvetve pedig magát is, és mutatott rá a vád megalapozatlanságára. Levele számos érdekességet tartalmaz. Amint az üggyel kapcsolatos iratokból és Zilahi leveléből is kiderül, az ügy kirobbanását Endemann Sámuel rendszeres teológiai tankönyve okozta.

1791 és 1793 között zajló, Endemann-perként ismert tanfegyelmi kivizsgálás az erdélyi református ortodoxia utolsó kísérlete volt a két évszázadig tartó teológiai irányzat fenntartására. A per történetével mindössze két tanulmány foglalkozott. 1973-ban Juhász István Christian Wolff és az erdélyi református teológia című tanulmányának egyik alfejezetében röviden ismertette a Zilahi Sebes János és Bodola János ellen 1791-ben indított tanfegyelmi eljárást. Juhász István úgy vélte, hogy a Zilahi és Bodola ellen indított kivizsgálás a wolffianus filozófia erdélyi térhódítását próbálta meggátolni. Kutatása nem terjedt ki a református ortodoxia vizsgálatára, de ugyanakkor rámutatott a teológiai felvilágosodás jelentőségére.

Az 1791. évi küküllővári zsinaton minden különösebb előzmény nélkül tették szóvá, hogy a nagyenyedi és a székelyudvarhelyi kollégiumban olyan tankönyvből tanítják a teológiát, amely ellenkezik az erdélyi református egyház hitvallásaival, a Heidelbergi Kátéval és a II. Helvét Hitvallással. A zsinat megállapítása alapján az eretnekség vádjával illetett tankönyv nem volt más, mint Samuel Endemann németországi református püspök 1777-ben kiadott rendszeres teológiai munkája.

1791. évi küküllővári zsinaton határozatban tiltották meg Endemann Sámuel németországi egyetemi tanár tankönyveinek erdélyi használatát. Az ügynek semmiféle előzménye nem volt, a két hazai érintett tanár, Zilahi Sebes János és Bodola János pedig meglepődve vette tudomásul a zsinat határozatát. Mindketten hosszú levelet írtak a maguk mentségére, amelyben elutasították az eretnekség vádját, és procedurális hibák elkövetésével vádolták a zsinatot. Egyetértettek abban is, hogy Endemann Sámuel a református ortodoxia kiemelkedő teológusa volt, akinek igazhitűségét sem Németországban, sem máshol nem kérdőjelezték meg, viszont elismerték, hogy teológiai rendszerében olyan kérdésekkel is foglalkozott, illetve olyan válaszokat adott, amelyek eltértek a hagyományos református hitvallási iratoktól.