Repository index

Tanulmányunkban az antik görög-római adakozás-ethoszt vizsgáltuk meg a hellenizmus korától a korai császárság koráig. Megvizsgálva az adakozással, jótékonysággal kapcsolatos antik, illetve újszövetségi terminológiát, több analógiát is felfedezhetünk az adakozással kapcsolatos filozófiai ideálok, illetve az újszövetségi adakozással kapcsolatos teológiai alapvetés között. Ám annak ellenére, hogy az elveket illetően számos analóg gondolatot találunk a görög-római liberalitas-, illetve εὐεργεσία-felfogás és az újszövetségi adakozás teológiai megalapozása között – számszerűleg többet is, mint amennyi látható ellentétet –, ez esetben a különbségek a döntő jelentőségűek. Nem a mennyiségi analógiák, hanem a minőségi ellentétek a mérvadóak. Különösen lényegbevágó az, hogy a görög-római, illetve az újszövetségi adakozásnak, bőkezűségnek egészen más az iránya, ugyanis más célcsoportot tartanak szem előtt.

A tanulmány a 2Kor 8,7–9 homiletikai exegézisével indul. Az első nagyobb egységben az előkészületi elemek kapnak helyet. A perikópa kortörténeti, exegetikai és teológiai vonatkozásainak feltérképezése során közelebbről érintjük Pál és a korinthusiak viszonyát, a jeruzsálemi gyűjtést, és olyan teológiai motívumokat, mint az inkarnáció és az adakozás. A homiletikai exegézist egy karácsonyi prédikáció vázlata követi. A tanulmány utolsó pontjai az istentisztelet alakításához nyújtanak további szempontokat és szemléltetéseket.

A menny és a föld között nem mérhető a távolság, az örökkévalóság és az idő más létkategóriák, látóterünkből kiesik valami, amit láthatatlannak nevezünk. Misztikus átéléssel próbáljuk magunkhoz kapcsolni a mennyeit, az örökkévalót, a láthatatlant, ez adhat boldogságot, de a megismerés bizonytalan, szubjektív marad.

Deißmann a misztika lényegét és típusait még alaposabban kidolgozta, a páli Krisztus-misztikát az apostoltól kölcsönzött két kifejezéssel írja le: Krisztus Pálban (bennem), Pál (én) Krisztusban.Pál apostol szavainak titokzatos mélyégétől lenyűgözve az „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” paradoxonja, a keresztyén lelki megtapasztalás legtöbbet idézett mondatává lett. Ebben az egyetlen mondatban sűrűsödik össze a Krisztusra néző és a Krisztussal eltelt szív édes gyönyörűsége, csillapíthatatlan szenvedélye; az a megmagyarázhatatlan, titokzatos megragadottság, mely az „él benne a Krisztus” nyilatkozaton kívül alig képes még valamit mondani önmagáról.