Repository index

Ebben a kiegészítő tanulmányban megpróbáljuk levonni a következtetéseket egy hasonló témában készült korábbi tanulmányunkból (Facie ad faciem – nincs tehát alibi a létben. Reflexiók Tavaszy Sándor és Lukács György Kierkegaard akéda-értelmezésének margójára). Ugyanakkor Tavaszy Kierkegaard-felfogásának Tavaszy-féle értelmezéséből kiindulva új kérdéseket próbálunk megfogalmazni, illetve annak aktualitását a magyar filozófiai gondolkodásban, Lukács György és Tavaszy Sándor írásaiban megjelenő reflexiókat boncolgatva (miközben erdélyi filozófusokra is kitérünk, azaz Bretter György, Molnár Gusztáv és Tatár György álláspontját értékelve a kérdésben). Kísérletet teszünk egy lehetséges teológiai antropológia felé való tájékozódásra a jelenlegi filozófiai megközelítésekkel folytatott párbeszédben.

A temetők legalább annyit beszélnek egy település történetéről, szellemiségéről, mint a történelemkönyvek és a levéltárak sárguló feljegyzései. Életünk irányultságát, életértékeinket nemcsak a „quo vadis”, a „hová mégy”, hanem az „unde venis”, a „honnan jössz” is egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul határozza meg. A „honnan” és a „hová” feszültségében egyéni életek és sorsok, de ugyanígy történelmi idők is megméretnek. Temetőnkben számos olyan egykor ismert személyiség pihen, aki erdélyi vagy partiumi kötődésű. Barangolásunk útvonalát a temetői parcellák szerint állítottuk össze. Az idők során néha szabálytalanul kialakított nyughelyek azonosíthatósága érdekében valamennyi sírt GPS-koordináták alapján tartjuk nyilván, ezeket a négyjegyű számokat zárójelben közöljük. *-gal jelöltem azokat, akik a Sárospataki Református Kollégiumban tanultak.

Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa az erdélyi nemesség körében a 18-ik század folyamán végbement felekezetváltásokat. Ahhoz, hogy e felekezetváltások mértékét és súlyát megértsük, alapos kutatásra van szükség. Mivel ez eléggé személyes és kényes téma volt és maradt napjainkban is, a történészek igyekeztek mellőzni ezt a kérdést, vagy megelégedtek a korábbi nézetek átvételével anélkül, hogy alapos és mélyreható kutatást végeztek volna. Erdély történelmével foglalkozó, átfogó jellegű művek alig tárgyalják ezt a kérdést, annak mélységeit és következményeit nem tárják fel. Ugyanez elmondható a különböző protestáns egyháztörténeti műveikről is. A protestáns felekezetek történetét feldolgozó művek ugyan „elpanaszolják” az elszenvedett sérelmeket, legtöbb esetben felnagyítva vagy torzítva ismertetik a „veszteségeket”. A katolikus egyháztörténet kerüli a témát, a nagy, átfogó jellegű egyháztörténeti művekben alig történik említés róla.

A tanulmány záró részében a reformáció korszakából (Erasmus, Calvin, Bullinger, II. Helvét Hitvallás, Heidelbergi Káté, Szegedi Kis István) a legfontosabb dichotómikus és trichotomikus antropológiai modellek állnak, és a 20. századi antropológiai szemlélet szintézise a század teológiája (Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Cullmann Oscar, Sebestyén Jenő, Török István, Gaál Botond és mások). A történeti bemutatásra vonatkozó következtetést az antropológiai vizsgálatok eredményeinek más teológiai területekre való alkalmazására vonatkozó lehetőségek vizsgálata követte.

Hóseás, a Kr. e. 8. századi próféta könyvének legismertebb metaforája az, amely révén a JHVH és Izráel népe viszonyát egy házassági kapcsolat formájában ábrázolja. Az istenség és népe közötti viszony házassági metaforával történő körülírása egyáltalán nem volt szokványos az ókori világban. A metafora hiányának az oka valószínűleg az, hogy az ókori közel-keleti istenségek általában férfi-női párként jelennek meg, azaz a férfi istenségnek mindenhol megvan a maga női párja, a felesége. Ehhez a női istenséghez kapcsolódtak általában az ember termékenységképzeteinek különböző vonatkozásai, mint az anyaméh termékenysége, vagy adott esetben a mezőgazdasági élettel kapcsolatos termékenység. A termékenységkultusznak ez a formája közelről ismert volt a kánaániak között is, vagyis azon a földrajzi területen, ahol az Ószövetség szerint Izráel népe telepedett le.