Repository index

A magyar Biblia hősei között előkelő hely illeti meg Szenczi Molnár Albertét, ezt a „Hazája hasznára született" embert, aki sokoldalú munkásságával szolgált nemzetének, bár életének javarészét hazájától távol, örökös vándorlásban töltötte, annyira, hogy a korabeli sirvers szerint hazájának csak a bölcsőt és sírhelyet köszöni, vagy a másik szerint számára a haza csak számkivetés.

Ezzel a szerény munkával, a Krisztus-hívők ama csoportja iránt kívánom leróni tiszteletemet és szeretetemet, akik a baptistált Jézus Krisztustól soha — még a küzdelem, szenvedés idejében — sem maradtak, el. Akik az ő „Mesterükért" éhséget, szomjúságot, fogságot, botozást egyaránt elviseltek. Sőt a legborzasztóbb gyötrelem óráiban; a vérpad, lenyakaztatás, vízbefojtás vagy a megégetés kínos perceiben is, bátor bizonyságtevői voltak az Űr Jézus Krisztusnak.

A félévszázados értékelés végső megállapításával egybehangzóan kell megállapítanunk, hogy egy egyházi folyóirat lapjain megjelenő egyháztörténetnek feltétlenül hatnia kell egyrészt magára az egyháztörténet-írásra, másrészt a lelkipásztori munkában a gyülekezet történetének kutatására. Az egyháztörténetnek, mint teológiai tudománynak, és annak művelésének ugyanis – álláspontunk szerint – nem az az elsődleges feladata, hogy az általános történetírásnak tájékoztatásul szolgáljon, vagy annak részét képezze, hanem hogy az Anyaszentegyházat építése.

Az utóbbi másfél évtizedet a hazai erdélyi tárgyú kutatások előtérbe, sőt túlsúlyba kerülése jellemzi leginkább, illetve az új kutatási módszerek és fiatal kutatók egyre erőteljesebb jelentkezése.

A kolozsvári egyetem felállítása után még a teológia sorsa maradt kérdéses. Már az egyetem alapítása körüli csatározásokban felmerült annak lehetősége, hogy létesítsenek egy protestáns teológiai kart is Kolozsvárt, hisz a fővárosi egyetemen volt római katolikus hittudományi kar. Erre nem került sor. Az igény azonban fennállt, hogy a lelkészképzést is egyetemi szintre kell emelni, bármilyen költséges legyen ez. Az 1870-es évektől az egész erdélyi reformátusságot megosztó pártvita középpontjába került a kérdés, hogy a kiépítés a már hagyományosnak számító Nagyenyeden, vagy pedig a püspöki székhelynek számító egyetemi városban, Kolozsváron történjék-e. Ennek a vitának az egyik központi harcosa, megtérő vezéregyénisége volt Bartók György. Élete legtermékenyebb két évtizedét ebben a harcban töltötte el, s minden álma az volt, hogy bölcseletet tanítson a leendő teológusoknak.

Amikor utolsó útjára kísértük, szinte úgy éreztük magunkat, mint az Illést kísérő Elizeus. Van-e bátorságunk és erőnk felvenni a Csiha Kálmán palástját, mosolyogva vállalni a küldetést, a Krisztus-hordozást?