Repository index

A tanulmány szerzője azt vizsgálja a kánai menyegző története miképpen jelentkezik a folklórszövegekben, illetve a bibliai forrástól eltérő mesemondói interpretációkban. A folkloristák által gyűjtött szövegek a lokális közösségekben zajló lakodalmi és farsangi mulatságok hangulatát idézik, a mesenarratívák vernakuláris nyelvi kifejezései az elbeszélés profán és humoros jellegét erősítik. A bibliai történettől való eltérések jól láthatók a szimbolikus motívumokban és epizódokban, illetve az egyes szereplők cselekedetének megítélésében.

A folyamatteológia nem úgy épül fel, mint a hagyományos rendszeres teológiák. Az „Istenről”, „Jézusról”, „Szentlélekről” és az „Egyházról” fejezetcímek távol állnak a folyamatteológiai gondolkodástól még akkor is, ha a folyamatteológiai munkák esetenként önálló fejezeteket, sőt önálló könyveket is jelentenek a fent említett kérdéskörökben. A folyamatteológia ugyanis filozófiai teológia, és tartózkodik a „kijelentéspozitivizmustól”. Ezért csupán arról beszélhetünk, hogy e teológiai megközelítés miként használja az „Isten” szót.

Az elmúlt évtizedekben megnőtt az érdeklődés a kora újkori református identitás alkotóelemei iránt. Kevesebb figyelem fordult az „önelnevezés” irányába. Meghatározó volt ifjabb Révész Imre (1889–1967) 1934-ben megjelent tanulmánya, amely bemutatta, hogy idővel miként lett az egyháztörténeti hagyományokon alapuló eretnekbélyegből karakteres nemzeti vonással rendelkező értékjelző. A szerző a református egyházak között kivételként határozta meg a magyarországi gyakorlatot, ahol a felekezet (nem hivatalosan) önmagára is alkalmazta a Kálvin nevéből képzett, eredetileg negatív jelzőt. Korábban teológusaink kifejezetten tiltakoztak ellene, és helyette a „keresztyén”, a „helvét hitvallású”, az „evangelicus” és az „ortodoxa reformata” elnevezéseket használták. Ezúttal a „kálvinista” jelzőt tesszük a vizsgálat tárgyává a 17. századi református teológiai szövegekben.