Repozitórium index

Tanulmányunkban olyan halálközeli megnyilvánulásokat vizsgálunk, amelyeknél az érintett emberek aránylag pozitívan állnak hozzá a halálhoz, ami megnyilvánul pl. a sírjaikra írt szövegekben is, amelyek amolyan élet-halál mottónak, hitvallásnak vagy akár posztmortális reménységnek is tekinthetők. Mivel a korai keresztyének olyan környezetben éltek, amelyben a görög–római kultúrát, vallásokat és társadalmat szó szerint testükön/bőrükön érezték, érdekes megfigyelni, mennyire hatott rájuk ez a valós „pogány” jelenség a halál küszöbén is.

A lélek zavarba ejtő korporalitásával nem csupán az Újszövetségben, hanem a görög filozófiában, a görög irodalomban, és az ógörög sírfeliratokon is találkozhatunk. Tanulmányunkban feltérképezzük a különféle antik filozófiai iskoláknak, a görög irodalomnak, valamint az ógörög sírszövegeknek a „lélek materialitásával” kapcsolatos meglátásait és elképzeléseit, ezeket összevetjük az újszövetségi elképzelésekkel, majd levonjuk a szükséges következtetéseket.

Dolgozatunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért és milyen értelemben használja az Újszövetség az alvók, elaludtak, illetve az alvás képét a halottakra, illetve a halálra? Ez általános, közhelyszerű(nek tűnő) kép, amely nemcsak az ókori Keleten, a görög–római kultúrában, hanem feltehetően minden nemzeti mitológiában megtalálható, ezért könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az Újszövetség is közhelyszerűen, minden különösebb teológiai intenció nélkül használja. Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy az alvás képe, amelyet az Újszövetség következetesen csakis és kizárólag a hívők (és ószövetségi kegyesek) halálával kapcsolatban használ, teológiai – és közelebbről eszkatológiai szempontból – nem lehet érdektelen, mellékes és semleges.

Összehasonlítva a két énekeskönyvben fellelhető énekek eredetét, stílusréte­gét, szembetűnő a különbség, különösen az 1921-es énekeskönyvben lévő 19. századi dallamok, illetve a 18–19. századi ad notam énekek mennyisége. A MRÉ szerkezetében viszont a súlypont a reformáció korabeli, valamint a német korál­dallamokon nyugszik, s ezt megközelíti az angolszász és romantikus énekanyag. A többi értékes középkori, barokk és 20. századi énekörökség is jelképes arány­ban van jelen. Amikor énekeskönyv-revízióra kerül sor, nem elég csupán elhagyni kevés­bé használt vagy gyengének minősített énekeket, hanem – amennyiben ezeknek tartalmi, szövegbeli, funkcióbeli szerepe meggyengült – helyükbe újakat szük­séges tenni. Közel negyedszázada megjelent új énekeskönyvünkre is így kell tekintetünk, „nyereségként” kapott énekanyagát pedig újra és újra fel kell fedeznünk és hasznossá tennünk istentiszteleti alkalmainkon.

Előadásomban három témáról szeretnék beszélni: a Heidelberi Káté szerkezetéről, azután arról, hogy ez miként érvényesül az 1948-as Énekeskönyv struktúrájában, és végül ennek az Énekeskönyvnek a tényleges használatáról.

Epigramjaiban Nazianzoszi Gergely időről-időre beszél a halottakról, mint alvókról. Ebben a tanulmányban megvizsgáljuk a jól ismert halálos áldozatok görög-római és bibliai hátterét, és arra a következtetésre jutunk, hogy a halál alvása Gergely használatában nem más, mint egy eszkatológiai szempontból semleges irodalom.

Ebben a tanulmányban majdnem húsz sírfeliratot1 mutatunk be a Kr. e. 4–3. és a Kr. u. 3–4. század közötti időszakból. Ez valójában csupán egy nagyon szerény mintavétel, ám még ez a szerény mintavétel is elég ahhoz, hogy ne csupán a képzetek és motívumok sokfélesége és gazdagsága lepjen meg bennünket, hanem a különféle képzetek egymás melletti és egyidejű létezése, illetve a képzetek és motívumok századokon átívelő továbbélése is.