Repozitórium index

Ez a tanulmány a két világháború közötti erdélyi társadalomelméletnek és politikai filozófiának korántsem kimerítő vizsgálatára vállalkozik.

A tanulmány a Romániai Református Egyház gazdasági helyzetét mutatja be 1940 és 1944 között. Románia magyar lakosságának elszegényedése ebben az időszakban állam politika volt. Ez alól a református egyház sem képezett kivételt. Az elviselhetetlen adóterhek és a gazdasági nyomás hatására megtizedelődtek a pénzügyi források és a gazdaság önnfentartósága meggyengült. A tanulmány harmadik részében a román kormánynak a református egyházrak gyakorolt diszkriminatív intézkedéseinek alkalmazása kerül bemutatásra.

A tanulmány I. részében szóltunk már arról, hogy a sérelmes gazdasági intézkedések közül a leggyakoribbak az igazságtalan adókirovások voltak. A brassói konzulátus 1942. június 13-i hangulatjelentésében például többek között az is olvasható, hogy a kiutasítások helyett a román kormány a gazdasági és egzisztenciális ellehetetlenítést választotta eszközül, hogy a magyarokat szülőföldjük elhagyására bírja, ennek pedig egyik igen kedvelt módja a magyarok túladóztatása volt. Az 1941–42. és 1942–43. évi adókivetés nyíltan hangoztatott elve, hogy a magyarok esetében az előző évre megállapított adójuk többszörösét kell kiszabni, azzal az indoklással, hogy a magyarok jövedelmüket – akárcsak a zsidók – a dél-erdélyi román elem kárára szerezték és szerzik, tehát a magyarok túladóztatásával kell elérni a román elemet ért sérelmek jóvátételét.

A Dél-Erdélyi Református Egyházkerületi Rész életét ismertető írásaink immár három éve jelennek meg a Református Szemle hasábjain. Sorozatunk folytatásaként az egyházat ért gazdasági sérelmekről beszélünk. A magyar lakosság pauperizálása (elszegényítése) állampolitikai célkitűzés volt a negyvenes évek Romániájában, ez elől pedig a református egyház sem menekülhetett. A gazdasági túlkapások, a kíméletlen adóprés anyagi erőforrásait jelentősen megtizedelte, és anyagi önfenntartó képességét igencsak kérdésessé tette.

Geistliche Übung und Seelsorge. Der ursprüngliche Zweck meiner Arbeit ist die zur Pfarrarbeit gehörende seelsorgerliche Tätigkeit und die aus den katholischen Traditionen bekannten geistlichen Übungen miteinander zu vergleichen. In den verschiedenen seelsorgerlichen Situationen war die Notwendigkeit der Prävention oder Nachbehandlung immer aufgetaucht. Meine Absicht ist die Brauchbarkeit der meistens nur vom Hörensagen gekannten geistlichen Übungen und die Möglichkeit ihrer Einbaufähigkeit in die seelsorgerliche Arbeit zu prüfen.

Die theologische Beurteilung der Erinnerung und des Vergessens. Der Fragenkreis der Erinnerung und des Vergessens wird in der Heiligen Schrift – abgesehen von einigen Ausnahmen – nicht in seiner psychologischen Bedeutung dargestellt. Alle mit der Erinnerung und dem Vergessen verbundenen menschlichen Tätigkeiten, die zwar anthropologischen Charakter haben, sind Glaubenstätigkeiten, die ihren Sinn in der Gott – Mensch-Beziehung erhalten. Die Aufforderung zur Erinnerung ist ein solcher Befehl, der die Tätigkeit des jeweiligen Christen bestimmen muss. Die Erinnerung ist die Ausübung des Glaubens: in Demut, Gebet, Gastfreundlichkeit, Diakonie, Liebe und Achtung einander gegenüber. Sie ist die missionarische, seelsorgerliche und kathechetische Aufgabe einer Fest begehenden Gemeinde. Sie ist ein ethischer Imperativ, doch reicht sie über alle Moraltätigkeiten hinaus, weil sie ihren Sinn und Inhalt nicht von den menschlichen Beziehungen, sondern vom ewigen Gott erhält.