Repozitórium index

This article argues that Isaiah's so-called ‘refrain poem’ (Kehrvergedicht) in Isa. 9.7–20 is a composite text, going back to two early prophecies with different concerns. Isaiah 9.7–17* focused originally on the arrogant refusal of the divine word, while Isa. 9.18–20* reflected on the chaotic social circumstances in Samaria in the eighth century. The refrains in vv. 9,11cd, 16ef and 20cd were added to these two already connected prophecies at a later stage. The theological summary in v. 12 is yet another addition, closely affiliated with 5.24–25. Unlike v. 12, the refrains do not have the repentance of Israel in view, nor its final destruction, but the fall of Assyria in Isa. 10.5–15, 24–27. The refrains support the theory that the Isaianic collection was formed by means of reusing, restructuring and reinterpreting earlier material. DOI: https://doi.org/10.1177/0309089216690385

In Jeremiah 28, there is a dispute between the prophets Jeremiah and Hananiah over the (il)legitimacy of prophecies of salvation concerning Judah and prophecies of judgement regarding Babylon. On the eve of Jerusalem’s fall to the Babylonians, the prophet Jeremiah, who proclaims judgement on Judah at the hands of Babylon, appears to be the true, genuine, canonical voice of God. While this text does not preclude the eventual authenticity of prophecies of salvation in the event that they are proven valid by being fulfilled, it nevertheless is rather strange that the book of Jeremiah ends with a collection of prophecies against the Chaldaeans. The anti-Babylonian statements in Jeremiah 50-51 are ascribed to the very same prophet who had once dismissed Hananiah for uttering similarly worded – and presumably uninspired – invectives before the people of Jerusalem.

Joggal feltételezhetjük, hogy az Ézs 10,16–19 verseit eredetileg nem erre a helyre írták. A perikópa egy Izrael elleni prófécia része volt. Ezt a hipotézist erősítik meg a szerző által használt metaforák, a szöveg intertextuális kapcsolatai más, Izraelre vonatkozó próféciákkal, illetve a perikópa környezetéből gyűjtött információk is. A relokalizáció révén az Ézs 10,16–19 eredeti értelme megváltozott: az ítélet, amely korábban Izraelre vonatkozott, Asszíria-ellenes beszéddé alakult, azaz azon hatalom ellen fordult, akin keresztül JHVH egykor a saját népe feletti ítéletét hajtotta végre. Az Ószövetségben több olyan kései prófétai szöveggel találkozunk, amelyek explicite is azt jelzik, hogy az igazságos világrend helyreállítása rendkívüli jelentőséggel bírt e kései szerzők teológiájában. Ez a koncepció nemcsak ilyen explicit textusokban érhető tetten, hanem implicit formában a prófétai könyvek egész újraszerkesztésének módszertani logikájában is.

Amint azt a jelen tanulmány első részében említettem, a Septuaginta Bét-Seánt valóban „a szkíták városának” nevezi (Bír 1,27). Erről a Haag-féle lexikonban ez olvasható: a név „a Ptolemaioszok uralma idején történt veteránletelepítésre (íjászok és lovasok, azaz szkíták, a szó voltaképpeni értelmében) vezethető vissza”.

Erdély szerte sem ismeretlen a Hit Gyülekezete. Egyre nagyobb teret hódítanak, evangelizáló csoportokat működtetnek. Anyagi problémák hiányában a helységek megszerzése sem jelent akadályt számukra. Városainkban – falvainkban egyre több helyen hirdetik óriásplakátok a gyülekezeti alkalmakat. Fiatalok tömegeit vonzzák a hatáskörükbe. A mozgalom tevékenysége egyelőre feltérképezetlen, így nagyon nehéz dolga van annak a lelkésznek aki felekezetében azt tapasztalja, hogy hatáskörében teret próbál hódítani.

A témaválasztásom indoka licenciátusi dolgozatom értelemszerű következményében ölt formát. Mivel a szektafogalom egyes nézőpontjára és meghatározására korábban igyekeztem a teológia vizsgálati elveit rávetíteni, úgy gondoltam, hogy a sepsiszentgyörgyi Hit Gyülekezete és Jehova Tanúi közösségei esetében is hasznos lenne mindezt megvizsgálni az 1989-es rendszerváltást követő időszakban, kiegészítve egy szociológiai szektaszemlélettel. Ezt abból a megfontolásból tehetjük, miszerint ezt a folyamatot vizsgálva rálelhetünk azokra a tényezőkre, amelyek nélkülözhetetlen foglalatát képezik a lelkipásztori identitásfejlődésnek. Feltételezésünk szerint a szektásodás folyamatát nemcsak a szociális és kulturális környezet befolyásolja, hanem nagymértékben a lelkipásztor személye, viszonyulása a gyülekezet tagjaihoz, és nem utolsósorban a lelkipásztor hitelessége.

Dolgozatom két nagyobb részből áll. Az első részben az esszénusok életvitelével foglalkoztam (az esszénusok napirendje, étkezései, foglalkozása, gazdasági tevékenysége és családi, azaz a házas életük). A második részben pedig a belső rendjükkel foglalkoztam. Ide tartozik a szabályzat, a közösség összetétele, az új tagok felvételének rendje, a naptárjuk és az istentiszteleti rendjük. Dolgozatomat fő célja az, hogy belátást nyerjünk az esszénusok mindennapjaiba és az azt meghatározó belső rendre. Ez a közösség sok olyan értéket hordozott, amelyből épülhet a mai keresztyén ember is.