Repozitórium index

Ez a téma és kérdésfelvetés korántsem új keletű – egyébként mi az, ami még annak számíthat a mai teológiában? Az egyház- és teológiatörténet során, amióta az Ószövetség bekerült a képbe, sokan és sokféle módon keresték már a választ a fenti kérdésre, és ezek eredménye számtalan könyvben és tanulmányban áll előttünk. Mindeközben azonban szakmai fórumokon, teológiai vitákban, gyülekezetekben, baráti beszélgetésekben, egyházi sajtóban, elektronikus levelezőlistákon megjelenő Ószövetséggel kapcsolatos negatív megnyilvánulások jelzik azt, hogy bár a téma nem újszerű, mégis igen aktuális marad.

Az Erdélyi Református Egyház 16–17. századi szerkezete sok hasonlóságot mutatott a nyugat-európai református egyházi modellel, amelynek intézményei – a presbitérium kivételével – már a 16. század közepén létrejöttek Erdélyben. A presbitériumok felállításának elmaradását főként az magyarázza, hogy az erdélyi az erdélyi társadalom nem a polgári demokráciára épült, egy meglehetősen feudalista rendszerre, következésképpen a társadalom alsó rétegei nem befolyásolhatták sem a helyi közösségek, sem pedig az ország irányítását. Ezért a presbitériumot mint nyugati demokratikus egyházi intézményt nem lehetett beépíteni egyházi kormányzatba. Így az egyházi kormányzat legalacsonyabb szintje a classis vagy dékánság (synodus specificis) zsinata volt, amelyet a dékán (nyugaton: felügyelő) vezetett.

Még mi, reformátusok sem tudunk egykönnyen szabadulni a hierarchikus gondolkozástól, világi vagy más egyházi struktúrákat veszünk át, pedig mindnyájan többször is hallottuk Jézus figyelmeztetését: de közöttetek ne így legyen, mert titeket csak egyfajta különbözőség határozhat meg: a szolgálat elsősége (Mt 20,20–27). A gyülekezet minden tagjának, a lelkipásztornak, az egyházban minden tisztségviselőnek és tisztviselőnek tudnia kell, hogy különbség van a hivatal és a hivatás között. Kell lennie hivatali, azaz közigazgatási alá- és fölérendeltségnek, de ez önmagában nem üdvösség kérdése, az viszont igen, hogy hivatalunkban vagy azon kívül megszülessék bennünk a hivatástudat. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten elhív és elküld, s erre a megszólított ember egész életével válaszol.

Sokszor egyházunkban nem is az a baj, hogy a hívek, presbiterek nem végzik szolgálatukat, hanem az, hogy az egyház nem is szólítja meg őket, nem kapnak küldetést, s ha igen, akkor csak úgynevezett alsóbbrendű feladatok végzésére látjuk őket képeseknek.

A gyülekezet pásztorlása egyértelműen a presbiterek feladata. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a lelkipásztorok kivonhatnák magukat e feladat teljesítése alól. Nekik is kötelességük végezni, de ezt mint presbiterek teszik.

Egyházunk lelki és szervezetbeli újjászületésének érdekében jogos mindenkor, sőt kötelesség a régi elavult rendet felforgatni és ujjal cserélni fel. S ha megtették ezt már kivétel nélkül a világ összes kálvinista egyházai, miért vonnánk ki annak megtétele alól magunkat éppen mi, romániai magyar reformátusok, holott ez nálunk fajunk és egyházunk legfontosabb életkérdése.

A Korunk Irodalmi Folyóirat 1970. áprilisi számában megjelent egy dráma. Egy dráma, mely fenekestül felforgatta Erdély csendesnek, háborítatlannak nem mondható, de megszokott életét. Páskándi Géza Vendégség (Dávid Ferenc, avagy: DEUS EST UNUS?) című művéről van szó, melynek bevezető magyarázatában elolvashatjuk, hogy „a történelmi hűséghez csak a leglényegesebb dolgokban ragaszkodott a szerző. Elsősorban a humanista Dávid Ferencnek, a zseniális hitvallónak akart – a maga szerény eszközeivel – emléket állítani.” Nem állíthatjuk biztosan azt, hogy a szerző által írt sorok csupa pozitív véleményt váltottak ki az olvasókból. Ellenkezőleg, nem csak az irodalmi kritikusok véleményét osztották meg, de az Erdélyben élő unitáriusok nyugalmát is felbolygatták.

Manapság igen divatossá vált különböző korok híres személyeinek kutatása, kiváltképen, ha ezek a személyek valamilyen csodához, híres tetthez vagy alkotásaikról híresek. A róluk alkotott, gyakran fiktív, színes elemekkel alkotott kép, hozzátartozik kultuszukhoz. Leggyakoribb és talán épp ezért az elsődleges kutatási alanyok mindig az egyházak berkein belül fedezhető fel, ugyanis itt található meg az a közeg, amelyben elsődlegesen ilyen híres személyek „teremtek”. Ezen túl az irodalom, a költészet az, amely kultikus egyének sokaságát hordozza és a hősök, politikai személyek, valamilyen csatában részt vett vagy mindezen ötvözetek egyikének főhőse.

A dolgozat első részében az 1968-ban történő megemlékezés eseményeit vázolom, mely alkalommal egyházunk megalakulásának 400 éves évfordulóját ünnepelték meg elődeink, valamint bemutatom az 1979-ben zajlott nagyszabású ünnepség momentumait, mely alkalommal Dávid Ferenc halálának 400 éves évfordulóját ülték. Több zsinati beszámolóban van szó az események menetéről, több szerző is említést tesz mindkét ünnepségről, de úgy gondoltam, hogy a két megemlékezés közlése mégsem elég részletes. Azonban az a véleményem, hogy a két eseményt egy helyen is meg kell említeni, hiszen mindkettő többek között azért került megrendezésre, mert Dávid Ferenc munkája nyomán létrejött az Unitárius Egyház és ő egy olyan reformátor volt, akire érdemes emlékezni, valamint mindkét ünnepségre az államszocializmus éveiben került sor.