Repozitórium index

This article argues that Isaiah's so-called ‘refrain poem’ (Kehrvergedicht) in Isa. 9.7–20 is a composite text, going back to two early prophecies with different concerns. Isaiah 9.7–17* focused originally on the arrogant refusal of the divine word, while Isa. 9.18–20* reflected on the chaotic social circumstances in Samaria in the eighth century. The refrains in vv. 9,11cd, 16ef and 20cd were added to these two already connected prophecies at a later stage. The theological summary in v. 12 is yet another addition, closely affiliated with 5.24–25. Unlike v. 12, the refrains do not have the repentance of Israel in view, nor its final destruction, but the fall of Assyria in Isa. 10.5–15, 24–27. The refrains support the theory that the Isaianic collection was formed by means of reusing, restructuring and reinterpreting earlier material. DOI: https://doi.org/10.1177/0309089216690385

In studies on the composition of prophetic literature, the larger textual layers reinterpreting earlier texts, the so-called Fortschreibungen, received much attention. It is well-known that beside these larger literary elaborations prophetic books also contain shorter explanatory interpolations, often called glosses, which intend to clarify a particular imagery of the prophecy (e.g., Isa 9:14). A systematic reading of these short annotations has been neglected, however, in studying the formation of prophetic books. The present article reconsiders the Isaiah-Memoir from this perspective. It identifies editorial interpolations in three distinct pericopes, Isa 8:2, 8:6-7a and 8:23b. It is argued here that the identification of such explanatory additions is the key to understanding notorious textual complexities. Moreover, it points out that these interpolations tend to expose recognisable patterns and common hermeneutical principles.

Idős Hermán János lelkész könyvtári hagyatékából 2017-ben került elő egy beszámoló a györgyfalviak második bécsi döntést követő helyzetéről. A menekülteket felkaroló tevékenység rejtegetett dokumentumának közlését nemcsak azon szubjektív ok miatt tartom fontosnak, hogy édesapám, idős Hermán János györgyfalvi lelkipásztor volt 1945 és 1950 között, hanem főleg azért, mert az abban olvasható adatok beszédesen tanúskodnak Györgyfalva népének megpróbáltatásairól, túlélési küzdelméről és arról, ahogyan az otthon maradottakról és a nyomorúságba esett személyek felől gondoskodtak Kolozsváron vagy a fronton.

Egyházunk lelki és szervezetbeli újjászületésének érdekében jogos mindenkor, sőt kötelesség a régi elavult rendet felforgatni és ujjal cserélni fel. S ha megtették ezt már kivétel nélkül a világ összes kálvinista egyházai, miért vonnánk ki annak megtétele alól magunkat éppen mi, romániai magyar reformátusok, holott ez nálunk fajunk és egyházunk legfontosabb életkérdése.

Dolgozatom két nagy egységből áll. Az első fejezet általánosan mutatja be a népi vallásosságot és néphitet. A második fejezet szerkezetileg is az elsőre épül; az általánosan bemutatott témákat itt Györgyfalva vonatkozásában mutatom be. Ennek a fejezetnek alapját a falubeli adatközlőkkel készített interjúk képezik, melyeknek teljes szövege a Függelékben található. Az elbeszélések alapján sikerült a liturgiai elemek és népi vallásosság kölcsönhatását megvilágítani, ugyanakkor dolgozatom értékmentő jelleget is kapott. A beszámolók, mesélések alapján olyan elveszőben, kihalóban levő értékeket sikerült rögzítenem, melyek nem csak nekünk, hanem az utánunk következő korok számára is igen hasznosak lehetnek, és melyekből a XXI. századi embernek tanulnia kellene életmódot, felfogást, hitéletet, közösségi életet.

Kutatói munkánk során arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tanít Erasmus a sákramentumokról. Nagyon érdekes és egyben furcsa módon feltűnő is az, hogy Erasmus, aki mindvégig tudatosan megmaradt a Római-Katolikus Egyház tagjává, műveiben a pápai tekintély alatt működő egyháztól sok mindent eltérően gondol és másképpen tanít. Ami a sákramentumokat illeti, valahányszor Erasmust olvastuk, mindig az tűnt fel, hogy a keresztség és az úrvacsora két szentsége a többihez képest mintha fontosabb szerepet kapna műveiben és levelezéseiben. Dolgozatunk célja, közelebbről megismerni azokat a hatásokat, eszményeket és teológiai gondolatokat, amelyek alapján Erasmus a ceremoniális egyházi szolgálatokról gondolkodik, közelebbről azt, ahogyan a sákramentumokról beszél. Erasmust, mint teológust kutatjuk, és főként a sákramentumokról alkotott tanítását vázoljuk föl.

Dolgozatomat két nagy szerkezeti egységre osztottam. Az első szerkezeti egységben a település rövid monográfiáját mutatom be, ezen belül a falu fekvését, nyelvjárását, népviseletét, építkezési stílusát, de ugyanakkor szó kerül a lakosság foglalkozásáról és hagyományairól egyaránt. A második szerkezeti egységben bemutatom Györgyfalva és a györgyfalvi református egyházközség történetét. Ezen belül hangsúlyossá válik a református egyház történelme, az ott szolgált lelkipásztorok és gyülekezeti vezetők megemlítése. Dolgozatom mellékletben tartalmazza az itt szolgált lelkipásztorok, valamint a kántorok névsorát, a gyülekezet klenódiumainak, szőtteseinek, harangjainak, úrasztalának feliratait. Röviden ismertetem a szószék, a szószékkorona, a csillár és a harangok jellegzetességét.

A keresztyénség történetét lineáris időrendi sorrendben olvasva döbbenhetünk rá arra, hogy szinte minden korban voltak gondolkodók, akik sajátos módszerek által próbálták megújítani az egy igaz hithez vezető utat. A reformáció nem 1517 október 31.-én, Luther Márton 95 tételének közzétételével kezdődött. A reformációt számtalan gondolkodó előzte meg – csak a nagyobb előreformátorokat említve: Vald Péter, John Wycliff, Husz János, Girolamo Savonarola – mind hozzájárulva a reformátori hitvallások megfogalmazásának folyamatához. Desiderius Rotterdamus Erasmus számtalanszor bizonyította, hogy kortársai nem hiába illették a „humanisták fejedelme” címmel. A nagy tekintélyű tudós életműve, jóllehet sajátos módon, de minden tekintetben azt bizonyítja, hogy Erasmus sokat fáradozott az igaz hit felébresztése és a keresztyén élet megújítása érdekében. A kettőt egy kifejezés alá zárta, és a „philosophia Christi” kollokációval fejezte ki.