Repozitórium index

Mindkét szövegezés egyaránt fontos az egyéni kegyesség gyakorlásában éppúgy, mint a gyülekezeti közösség használatában. A vizsgálódás azért időszerű, mert az 1998. évi új Ágendáskönyv: A Magyar Református Egyház istentiszteleti rendtartása a hagyományostól többé-kevésbé eltérő fordítást tartalmaz s ez mindmáig sok egyháztagot zavar mind imaéletében, mind pedig hite megvallásában.

Kutatói munkánk során arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tanít Erasmus a sákramentumokról. Nagyon érdekes és egyben furcsa módon feltűnő is az, hogy Erasmus, aki mindvégig tudatosan megmaradt a Római-Katolikus Egyház tagjává, műveiben a pápai tekintély alatt működő egyháztól sok mindent eltérően gondol és másképpen tanít. Ami a sákramentumokat illeti, valahányszor Erasmust olvastuk, mindig az tűnt fel, hogy a keresztség és az úrvacsora két szentsége a többihez képest mintha fontosabb szerepet kapna műveiben és levelezéseiben. Dolgozatunk célja, közelebbről megismerni azokat a hatásokat, eszményeket és teológiai gondolatokat, amelyek alapján Erasmus a ceremoniális egyházi szolgálatokról gondolkodik, közelebbről azt, ahogyan a sákramentumokról beszél. Erasmust, mint teológust kutatjuk, és főként a sákramentumokról alkotott tanítását vázoljuk föl.

A Korunk Irodalmi Folyóirat 1970. áprilisi számában megjelent egy dráma. Egy dráma, mely fenekestül felforgatta Erdély csendesnek, háborítatlannak nem mondható, de megszokott életét. Páskándi Géza Vendégség (Dávid Ferenc, avagy: DEUS EST UNUS?) című művéről van szó, melynek bevezető magyarázatában elolvashatjuk, hogy „a történelmi hűséghez csak a leglényegesebb dolgokban ragaszkodott a szerző. Elsősorban a humanista Dávid Ferencnek, a zseniális hitvallónak akart – a maga szerény eszközeivel – emléket állítani.” Nem állíthatjuk biztosan azt, hogy a szerző által írt sorok csupa pozitív véleményt váltottak ki az olvasókból. Ellenkezőleg, nem csak az irodalmi kritikusok véleményét osztották meg, de az Erdélyben élő unitáriusok nyugalmát is felbolygatták.

A keresztyénség történetét lineáris időrendi sorrendben olvasva döbbenhetünk rá arra, hogy szinte minden korban voltak gondolkodók, akik sajátos módszerek által próbálták megújítani az egy igaz hithez vezető utat. A reformáció nem 1517 október 31.-én, Luther Márton 95 tételének közzétételével kezdődött. A reformációt számtalan gondolkodó előzte meg – csak a nagyobb előreformátorokat említve: Vald Péter, John Wycliff, Husz János, Girolamo Savonarola – mind hozzájárulva a reformátori hitvallások megfogalmazásának folyamatához. Desiderius Rotterdamus Erasmus számtalanszor bizonyította, hogy kortársai nem hiába illették a „humanisták fejedelme” címmel. A nagy tekintélyű tudós életműve, jóllehet sajátos módon, de minden tekintetben azt bizonyítja, hogy Erasmus sokat fáradozott az igaz hit felébresztése és a keresztyén élet megújítása érdekében. A kettőt egy kifejezés alá zárta, és a „philosophia Christi” kollokációval fejezte ki.

Dolgozatomban Jézus imáit és imáról szóló tanításait összegeztem úgy, hogy egy átfogó képet kapjunk az imádkozásra nézve. Az evangéliumok által ránk hagyott imáit, és az arra utaló tanításokat igyekeztem úgy megvizsgálni, hogy abból kitűnjön, hogy Jézus szerint melyek az imádkozás során a létfontosságú követelmények.