Repozitórium index

Olyan társadalomban élünk, ahol a teológiának is utakat kell találni ahhoz, hogy reflexiója releváns legyen. Ez a tanulmány a munkamániára reflektál, ami a Covid-időszak utáni hibrid környezetben kialakult. Áttekinti a Barth–Brunner-vita lényegét. Bonhoeffer alapján fenntarthatónak ítéli a munka mandátumként értelmezését. Volf és Moltmann segítségével árnyalja azt, hogy hogyan lehet a munkáról mint az önmegvalósítás eszközéről beszélni. A „hivatás” fogalmának az értelemezhetősége is sokat változott a nagyon komplexszé vált társadalmi munkamegosztásban, de a teológusok útkeresése lehetőségeket jelent a relevancia fenntartására. A munka az imago Dei fontos aspektusa marad, de az élet több, mint munka!

Dolgozatomban egy olyan kortárs teológiai irányzatot kívánok röviden bemutatni, amely az elmúlt két évtizedben meglehetősen nagy visszhangot keltett angolszász akadémiai körökben, de amellyel ismereteim szerint ez ideig magyar nyelvterületen még senki sem foglalkozott. Előbb ennek alapszempontját, névértelmezését, irodalmát villantom fel (I), majd öt olyan markáns gondolatkört vázolok, amellyel gyakran találkozunk az irányzaton belül (II), végszóként pedig e tanulmány címét értelmezem (III).

Kutatói munkánk során arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tanít Erasmus a sákramentumokról. Nagyon érdekes és egyben furcsa módon feltűnő is az, hogy Erasmus, aki mindvégig tudatosan megmaradt a Római-Katolikus Egyház tagjává, műveiben a pápai tekintély alatt működő egyháztól sok mindent eltérően gondol és másképpen tanít. Ami a sákramentumokat illeti, valahányszor Erasmust olvastuk, mindig az tűnt fel, hogy a keresztség és az úrvacsora két szentsége a többihez képest mintha fontosabb szerepet kapna műveiben és levelezéseiben. Dolgozatunk célja, közelebbről megismerni azokat a hatásokat, eszményeket és teológiai gondolatokat, amelyek alapján Erasmus a ceremoniális egyházi szolgálatokról gondolkodik, közelebbről azt, ahogyan a sákramentumokról beszél. Erasmust, mint teológust kutatjuk, és főként a sákramentumokról alkotott tanítását vázoljuk föl.

A keresztyénség történetét lineáris időrendi sorrendben olvasva döbbenhetünk rá arra, hogy szinte minden korban voltak gondolkodók, akik sajátos módszerek által próbálták megújítani az egy igaz hithez vezető utat. A reformáció nem 1517 október 31.-én, Luther Márton 95 tételének közzétételével kezdődött. A reformációt számtalan gondolkodó előzte meg – csak a nagyobb előreformátorokat említve: Vald Péter, John Wycliff, Husz János, Girolamo Savonarola – mind hozzájárulva a reformátori hitvallások megfogalmazásának folyamatához. Desiderius Rotterdamus Erasmus számtalanszor bizonyította, hogy kortársai nem hiába illették a „humanisták fejedelme” címmel. A nagy tekintélyű tudós életműve, jóllehet sajátos módon, de minden tekintetben azt bizonyítja, hogy Erasmus sokat fáradozott az igaz hit felébresztése és a keresztyén élet megújítása érdekében. A kettőt egy kifejezés alá zárta, és a „philosophia Christi” kollokációval fejezte ki.