Repozitórium index

„Hinni annyi, mint túl lenni a halálon. De hogyan lehetünk túl, ha egyszer innen vagyunk? A présbe kényszerültek végső válasza – Jóbné idült javaslata szerint – Isten megátkozása és a pusztulás. Avagy: bizalom a határon.”

Visky ​​S. Béla gondolkodásmódja, érvrendszere és hite egyaránt meggyőző és hiteles. Logikája töretlen, és bár nyilvánvalóan nehéz, sőt kényes kérdéseket taglal, még a vele vitába szálló feleknek is el kell ismerniük a kereső, kérdező, kutató teológus tárgya iránti elkötelezettségét és kompetenciáját. Én a magam részéről a szerzővel egyetértő beszélgetőtársak közé tartozom, kiváltképpen a szakterületemet is érintő kreáció-evolúció vitát illetően; sokat tanultam leírt és elmondott gondolataiból. (Dr. Falus András immunbiológus, a MTA tagja).

A most következő előadásban két kérdésre keresem a választ. 1. A múltra nézve: Hogyan kezdte ünnepelni a keresztyénség karácsonykor Jézus Krisztus születését? 2. A jelenre nézve: Mit jelent a mai gyülekezet, a mai keresztyén ember számára a karácsony ünneplése?

Homiletikai órák, teológiai kurzusok emlékei és lelkipásztori tapasztalataink segítenek két fő kérdés megválaszolásában: mit és hogyan prédikáljunk karácsonykor? Ezekre próbálok válaszolni, elismerve, hogy nem vagyok homiléta és egykori 17 éves lelkipásztori szolgálatom időben távol van. Talán nem sok újat fogok mondani, de néhány egykor megtanult homiletikai elvet felújítok, szempontokat adok karácsonyi prédikációs szolgálatunkhoz.

Az előadás négy alapgondolatból tevődik össze. A szerző először az emberré létel
kérdését taglalja és az emberi embrióval foglalkozó tudományt kívánja – pozitív megvilágításban – bemutatni. A második részbena prenatális diagnosztika és a művi vetélés hátterére és gyakorlatára tér ki. A harmadik részben arra a kérdésre keres választ, hogy mi az, ami ebben az úgynevezett neonatális fázisban az orvostudomány számára megengedett, és mi az, ami tilos. A negyedik lépésben azokról az új, nagy horderejű lehetőségekről szól, amelyekaz embrióról szerzett tapasztalat alapján ma már megvalósíthatók, hogy hogyan lehet felhasználni a gyógyászatban az úgynevezett őssejteket.

Száz évvel ezelőtt, ha valaki megbetegedett, állapota rohamosan romlott a diagnózis elégtelensége és a megfelelő kezelés hiánya miatt. Elég, ha az akkoriban oly gyakori fertőző megbetegedésekre gondolunk. Az élet végső szakaszában a menthetetlen betegek szerény, rövid ideig tartó gondozásban részesültek, mivel a halál korán beállt. Az orvosi diagnosztika és a kezelés rengeteget javult az agyagi és gazdasági helyzet szinte állandó fejlődése következtében úgy, hogy az átlagéletkor emelkedésével kapcsolatos váradalmak is jócskán megnövekedtek. A kialakult helyzetben szükségessé vált a beteggondozás más alapon történő, és más megközelítés szerinti megszervezése.

Míg a történelmi Magyarország területén az emberek többnyire beleszületnek az egyházba öröklődés, szülői hagyomány folytán, addig az idegenbe szakadt hazánk fiai és leányai – minden köteléktől felszabadulva – vagy csatlakoznak egy egyházi közösséghez, vagy nem. Már nem köti őket a lelki környezet, a megtartó és fenntartó egyház ereje úgy, hogy ne térhetnének ki előle. A nagy szabadságban megszűnik a hazai népegyház jelleg. Csak azok csatlakoznak általában egy vallásos közösséghez, akik hitüket bátran megvallják, és bizonyságtevőkké válnak. Az ilyen egyházat hívjuk hitvalló egyháznak.

Megjelent az Ünnepnapok első számában.