Repozitórium index

Korunk globális jellégének elengedhetetlen velejárója Nyugaton, Európában a keleti vallások – elsősorban a buddhizmus – egyre gyorsabb terjedése. A velük való párbeszéd egyik legkomolyabb akadálya a közös, semleges fogalomkincs hiánya – vagy éppen a többletjelentést hordozó speciális fogalmak egymásnak való óvatlan megfeleltetése. A tanulmány elsődleges célja, hogy egy olyan átfogó üdvösségfogalmat definiáljon, ami a keresztényeknek sem idegen, és megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy ez missziós terepen milyen nyitási lehetőségeket kínál.

The sermons written for the first Sunday after the epiphany, according to the medieval order of the pericopes, are based on the story of 12-year-old Jesus teaching in the temple (Luke 2:41-52). Therefore, the duties of parents and children are usually presented in these sermons. A following of this pericopal tradition can be found among 16th-century Hungarian publications in the books of the pastors Péter Bornemisza, István Beythe and György Kulcsár, and the priest Miklós Telegdi. Through their sermons, I examine how these authors wrote about the ‘good’ and the ‘bad’ child as well as what methods they offered for improving the behaviour and morals of said ‘bad’ child.

Dolgozatunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért és milyen értelemben használja az Újszövetség az alvók, elaludtak, illetve az alvás képét a halottakra, illetve a halálra? Ez általános, közhelyszerű(nek tűnő) kép, amely nemcsak az ókori Keleten, a görög–római kultúrában, hanem feltehetően minden nemzeti mitológiában megtalálható, ezért könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az Újszövetség is közhelyszerűen, minden különösebb teológiai intenció nélkül használja. Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy az alvás képe, amelyet az Újszövetség következetesen csakis és kizárólag a hívők (és ószövetségi kegyesek) halálával kapcsolatban használ, teológiai – és közelebbről eszkatológiai szempontból – nem lehet érdektelen, mellékes és semleges.

Abból a feltevésből indulok ki, hogy a Jak 1,2–18 olyan koherens egység, amelyben a szerző kifejti levele alapgondolatát. Eszerint a keresztyén integritás Isten integritásából fakad, ezért minden körülmények között meg kell őrizni, és fenn kell tartani azt. Az integritás kifejezés e kettős vonatkozásban azt jelöli, hogy teljes az összhang egy személy (vagy közösség) értékrendje és cselekvése között. Istenről szólva ez abban nyilvánul meg, hogy ő következetesen és maradéktalanul önnön lényege szerint cselekszik (hű önmagához), a keresztyén emberre vagy közösségre nézve pedig abban, hogy tetteit Istenbe vetett hite szabályozza és irányítja. Jakabot követve tehát a keresztyén integritást a keresztyén élet egységeként fogjuk fel, pontosabban: a hit és élet (értsd: életvitel) egységeként, amely konkrétan azt jelenti, hogy a keresztyén az élet minden megnyilvánulásához és az azzal kapcsolatban felmerülő valamennyi kérdéshez hitének megfelelően viszonyul.

Ebben a tanulmányban majdnem húsz sírfeliratot1 mutatunk be a Kr. e. 4–3. és a Kr. u. 3–4. század közötti időszakból. Ez valójában csupán egy nagyon szerény mintavétel, ám még ez a szerény mintavétel is elég ahhoz, hogy ne csupán a képzetek és motívumok sokfélesége és gazdagsága lepjen meg bennünket, hanem a különféle képzetek egymás melletti és egyidejű létezése, illetve a képzetek és motívumok századokon átívelő továbbélése is.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.