Repozitórium index

Jób 19,25–27 talán a könyv legismertebb szövegrésze. Ez a perikópa számos alkalommal hangzik el temetéseken, s minden bizonnyal, a halál kérdéséről gondolkodó keresztyének is szoktak róla elmélkedni. Az itt írottak nem kívánják a hit korrekcióját végezni. Mert – rendszeres teológiai megközelítésben – a mindenkori Jób szenvedésből, bűnből, halálból való megváltója ugyanaz: a Krisztus. Ez a tanulmány nyelvészeti-poétikai vizsgálattal törekszik körvonalazni a szöveg jelentését. Egy (akár spontán) szöveg megalkotottságának mikéntje révén is üzen. Mennyivel inkább érvényes ez az írott, hagyományozott, szerkesztett, szövegváltozatában rögzített alkotásra. (Természetesen, fennáll a hibák lehetősége, de azok azonosításáig legyen érvényes a lectio difficilior elve.) E tanulmány tehát Jób azon szavait igyekszik megérteni, amelyek az ő helyreállítójáról szólnak, aki akkor is képes megváltani, amikor már elfogyatkozik a test és a szív.

Jézus, mint tudjuk, nemcsak a tanítványai előtt, hanem egyedül, magányosan is imádkozott. Minden fontos döntése előtt, de főként a szenvedés útja előtt imádkozott az Atyához. Ott látjuk a Gecsemáné kertben, ahol halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, vagy a János evangéliuma 17. fejezetében, ahol könyörgésében, „szemeit égre emelve” szólítja meg az Atyát. Az imádságnak valójában útjelző és hitet erősítő szerepe van, és én ezért választottam ezt a témát, hogy jobban megismerjem és megérthessem Jézusnak, az úgynevezett főpapi imában elmondott szavait. Dolgozatomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen fontos teológiai mondanivalóval rendelkeznek Jézus kérései?

Dolgozatomban Jézus imáit és imáról szóló tanításait összegeztem úgy, hogy egy átfogó képet kapjunk az imádkozásra nézve. Az evangéliumok által ránk hagyott imáit, és az arra utaló tanításokat igyekeztem úgy megvizsgálni, hogy abból kitűnjön, hogy Jézus szerint melyek az imádkozás során a létfontosságú követelmények.