Repozitórium index

A temetők legalább annyit beszélnek egy település történetéről, szellemiségéről, mint a történelemkönyvek és a levéltárak sárguló feljegyzései. Életünk irányultságát, életértékeinket nemcsak a „quo vadis”, a „hová mégy”, hanem az „unde venis”, a „honnan jössz” is egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul határozza meg. A „honnan” és a „hová” feszültségében egyéni életek és sorsok, de ugyanígy történelmi idők is megméretnek. Temetőnkben számos olyan egykor ismert személyiség pihen, aki erdélyi vagy partiumi kötődésű. Barangolásunk útvonalát a temetői parcellák szerint állítottuk össze. Az idők során néha szabálytalanul kialakított nyughelyek azonosíthatósága érdekében valamennyi sírt GPS-koordináták alapján tartjuk nyilván, ezeket a négyjegyű számokat zárójelben közöljük. *-gal jelöltem azokat, akik a Sárospataki Református Kollégiumban tanultak.

Mi indokolja mai reformátusok érdeklődését a jezsuita lelkigyakorlatok iránt? Ebből a kérdésből szeretnék kiindulni, mielőtt megkísérelném összehasonlítani és teológiai szempontból értelmezni a kálvini és az ignáci lelkiséget. Remélem, hogy így alá tudom támasztani e teológiai értelmezésből és a szóban forgó lelkigyakorlatok megfigyeléséből nyert véleményemet, hogy tudniillik ez a két lelkiség kiegészíti egymást, és az ökumenikus egymásra találást erősíthetik napjainkban.

Berettyószéplakon a temetkezés kultusza a neolitikumig vezethető vissza. 1956-ban a református templom kőkerítésének a javításakor emberi csontokat ástak ki a földből. Mi több, az emberek azt tartják, hogy amikor a zsidó imaházat és az alsó iskolát építették (19. század közepe, 20. század eleje), akkor is és ott is találtak emberi csontokat. A régi középkori temető a református egyháztól egészen a Sár utcáig, annak bejáratáig, a Bálint utcán (sikátoron) át a régi kultúrházig terjeszkedett, követve a Nagy-patak meredek partját. A Bálint utcában 1959 augusztusában bontották le Papp János házát. Az új házának építésekor emberi csontokra bukkantak. A csontok mellett koporsómaradványokat is felszínre forgattak. A református templom mellé legkorábban a 11–12. században temetkeztek. 17–18. századig temetkezhettek a szűkön vett cintóriumba, amely fokozatosan növekedett, tágult a mostani Somlyó útig. 1842–43-ban „czinterem” a temető neve, legalábbis a kurátori számadásban.

Zavaró, hogy a választások évében az egyházi vezető hallatán mindenki felfelé mutogat, a felelőstekintetében másokat lökdös a tükör elé. Ezzel a látásmóddal nemcsak az a baj, hogy egyoldalú, esetleg igazságtalan, de teljes mértékben ellentmond az egyház vezetéséről, építéséről szóló bibliai és hitvallási tanításoknak. Felelősséget hárít az egyházi vezetők egy szűk csoportjára, míg maga kritikája paravánja mögé bújva felelőtlenül a leépülésnek és az anarchiának aszisztál.

Mi is juthatna tehát elsőre eszembe a hívő ember nyilvánosság előtti megjelenési és megnyilatkozási módjáról, mint az apostoli bolondság sodró szabadsága, a Pálé, aki önmaga védelmére, mentségére mondott beszédét – még azt is! – arra használja, hogy Fesztuszt, a Néró császár által kinevezett júdeai helytartót megmentse, a Krisztusban közénk jött evangéliumot neki is fogyatkozások nélkül kihirdesse.

Figyelni, figyelmeztetni, eszmélkedni akarunk. Az önvizsgálatnak csak úgy van értelme, ha az egyház lényegéből, szolgálatából, világban betöltött szerepéből és felelősségéből fakad. Eddig nem reflektáltunk. Azaz megtettük, csak nem a lelkipásztori közösség nyilvánossága előtt. Hogy miért nem tettük? A teljesség igénye nélkül néhány lehetséges okot sorol fel az előadó.

A Kr. e. 150 és Kr. u. 70 közötti időben tevékenykedő farizeusok kegyességi irányzata meghatározó volt a palesztinai zsidóságon belül. Nem alkottak szektának nevezhető csoportot, akik magukat szent maradéknak tekintették volna, hanem Izrael népének hitéletét kívánták megújítani, reformálni. Céljuk az volt, hogy a Tóra tanítását Izrael népe, a saját életére nézve alkalmazni tudja. Különböző irányzatok és farizeusi iskolák különböző módon tanították és alkalmazták a Törvényt, amely egy idő után ellehetetlenítette a köznép életét és vallási gyakorlatát. Jézus ezekkel a lehetetlen szabályokkal és rendeletekkel szált szembe és kívánta megreformálni azokat, új szemléletet hozva. Ezeket az újításokat négy téma kapcsán vizsgáltam meg összehasonítván az ószövetségi és farizeusi tanításokkal. A kutatott témák a következők: szombat, böjt, rituális tisztaság, válás.

Jézus igehirdetései után nem olvasunk az evangéliumokban olyan szám szerinti növekedésről, mint például az ApCsel 2:41-ben. Jézus igehirdetésére való válaszként inkább a hallgatóságban megindult, csodálkozással összekötött döntési folyamatról olvasunk: „Amikor elvégezte Jézus e beszédeket, álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán: mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 5:28-29) Mi válthatta ki ezt a reakciót? Mi lehetett az a bizonyos hatalom mellyel Jézus igehirdetésében fellépett? Miért számított annyira egyedinek Jézus igehirdetése az adott korban? Ezekre a kérdésekre igyekszem e jelen tanulmányban válaszokat keresni.