Repozitórium index

Jelen írásunk a próféta életrajzának egy különleges szeletével foglalkozik. Ez a tanulmány a próféta és szülőhelye kapcsolatáról szól. A könyv nyitánya szerint Jeremiás az „Anátótban lakó papok közül való volt” (1,1). A 32. fejezet tudósítása szerint egy rokona földet kínált neki eladásra, igaz, meglehetősen ellentmondásos kontextusban: a próféta ekkor már raboskodott, a hódító babiloni sereg pedig már szó szerint a kertek alatt járt. Írásunk erre az elbeszélői elemre, a földszerzés motívumára fókuszál.

Jeromos – Szent Jeromos, teljes nevén latinul: Sophronius Eusebius Hieronymus (Ιερώνυμος) (347–419/20) műveltségét a család, a korabeli római társadalom, a római tanulmányok, majd a kutató-könyvkereső útjai, a szerzetesközösségek-ben szerzett tapasztalatai, valamint a barátaival és ellenségeivel folytatott levelezése és polémiái határozzák meg. Életében, érzelemvilágában a görög, latin, héber, arám, szír nyelvi kultúra, valamint a pogány és a keresztény kultúra ötvöződik, vagy éppen küzd egymással. Mivel Afrikát, Hispániát és Britanniát leszámítva csaknem az egész Római Birodalmat bejárta, önmagában ötvözte a különböző kultúrákat. De életmód tekintetében is nagy tapasztalatokkal rendelkezett, meg-ismerte a pogány Róma, a filozófus Athén, a teológiai viták központjának számító Konstantinápoly és a különböző remeték és szerzetesek világát Galliától Szíriáig, Palesztinától Egyiptomig.

Izráel Jahvéról alkotott képében központi helyet foglal el az a képzet, miszerint Jahve olyan Isten, aki ígéreteket tesz.1 Az Isten által tett számtalan ígéret között aligha találnánk még egy olyan elementáris hatással bírót a zsidó nép történetére és önértelmezésére nézve, mint amilyen a Kánaán földjének a birtokbavételére tett ígéret. Az Ígéret Földjének témája Izráel történetének kezdetétől, az első pátriárka, Ábrahám elhívásától folyamatosan jelenlévő motívumként szövi át Izráel népének önmagáról alkotott önéletrajzát, az egész Héber Bibliát.

Alister E. McGrath oxfordi teológiatörténész ezt írta a Kálvin című monográfiájában: „Kálvinról beszélni annyi, mint Genfről beszélni. Kálvin és Genf egymást alakította, az ember és választott városának kapcsolata a történelem egyik legnagyszerűbb szimbiózisa.” Kálvinról beszélni gyakran annyit tesz, mint Genfről és a Szentháromság dogmáját tagadó Szervét Mihály kivégzéséről beszélni. Ugyanis ha a reformátor egyház- és társadalomformáló szolgálatát feltáró tanulmányokat és monográfiákat olvassuk, világossá válik, hogy bár Kálvin törekvései elsősorban a genfi polgárság erkölcsi életének megújítására irányultak, mégis a Konzisztóriumban betöltött szerepe korának egyik legellentmondásosabb személyiségévé tette. Szervét Mihály híressé vált pere, majd kivégzése (1553. október 27.) pedig csak olaj volt a tűzre.

Hogyan értelmezték az Újszövetséget a korai keresztyének? Ez alkalommal arról szeretnék röviden beszélni, hogy miképpen értelmezték és vitatták az 1Kor 15 egyik szakaszát a 2. és 4. évszázad között. Az 1Kor 15-ben Pál apostol Jézus Krisztus feltámadásával és a keresztyének végidőkben bekövetkezendő feltámadásával foglalkozik. Előadásomban ennek a fejezetnek a második felére, a 35-55. versekre fogok összpontosítani, amelyben az apostol a keresztyének feltámadásáról ír.

Kétségtelen, hogy a Kálvin a népi tudatban című felmérés alapján egy olyan reformátor képe bontakozott ki, aki Genfben az Ige, az imádság, valamint az egyházfegyelem segítségével és nagy érzékenységgel fordult a protestáns gyülekezet gondjaihoz. A 19. században azonban korántsem volt megfigyelhető a reformátor személyének effajta egységesen pozitív megítélése. Ugyanis a 19.

In dieser Arbeit werde ich mit Dtn 32,1–43 bzw. mit der Perikope 32,1–10 beschäftigen, die den Namen „Moselied“ trägt. Die alttestamentliche Tradition hält dieses Kapitel für eine der letzten Reden des Mose, ein Testament des großen Volksführers.