Repozitórium index

A 17. század utolsó, a 18. század első negyedének kiemelkedő alakjai közé tartozik Homoródszentmártoni Bíró Sámuel (1665–1721). Az erdélyi művelődés- gazdaság- és politikatörténetben is jelentős szerepet vállaló Bíró Sámuelt elsősorban Hídvégi Mikó Ferenc históriájának folytatójaként tartja számon a történettudomány. A magyar unitáriusok első főgondnokukat és az egyház nemes lelkű patrónusát tisztelik személyében.

Tanulmányomat, intézménytörténetről lévén szó, egy rövid helyzetelemzéssel kezdeném, azért, hogy térben és időben pontos elhelyezést nyerjen az ismertetendő anyag bemutatása. Korábban más kutatások kapcsán a Felekezetközi Tanács tevékenységét Benkő Samu, Pál János és Bárdi Nándor is érintette. Az alábbiakban bemutatott téma kutatását elsősorban az motiválja, hogy feltárjuk olyan történeti intézményrendszerek – azaz az erdélyi magyar egyházak – 20. század eleji metamorfózisát, amelyeknek évszázadokon keresztül társadalomformáló, valamint a lelki-szellemi élet terén irányadó szerepe volt, azonban az első világháború befejezése után egyik pillanatról a másikra elvesztették politikai és anyagi hátterük számottevő részét.

Amint a címben kifejezett gondolattal szembenézünk, az első kérdés, amely bennünk felmerül, az: van-e egy református társadalom a református egyházon kívül, és ha van, milyen viszonyban van akkor a társadalom és az egyház? Az egyház merőben más minőségű közösség, mint a társadalom, ennélfogva a kettőt nemcsak szembe lehet állítani egymással, hanem az egyház más és magasabb minőségénél fogva és éppen az egyház fogalmából kiindulva, lehet a reformátusnak nevezett társadalom társadalomfeletti feltételeiről beszélni. Ezek a kritikai szempontok már elégségesek arra, hogy a címben kifejezett gondolatot egyszerűen és világosan kifejtsük.