Repozitórium index

Az északi országrész, Izráel nemzeti vallásának rekonstrukciója korlátokba ütközik. Az északi szövegeket déli recenziójukban vették fel az Ószövetségbe, és lépten- nyomon észrevehető egy erős polémia az izráeli vallási megnyilvánulásokkal szemben. A deuteronomista mozgalom óta minden nem Jeruzsálemben lejátszódott kultuszt illegitimnek tekintenek, és azt retrospektív beledolgozták a szövegekbe is. Azonban még így is felsejlik az eredeti vallás kontúrja. Az Ószövetség beszámolója alapján Izráel istenét bika alakjában képzelték el és ábrázolták ki, amely a viharistenek szimbolikájára jellemző. A szövegek bár nem nevezik meg ezt az istent, mégis őt a kivonulás isteneként tüntetik fel. Ez az első nyom az isten azonosítása útján. JHWH vezette ki a népet Egyiptomból. Feltűnő az is, hogy az északi királyok és gyermekeik teofór nevei túlnyomórészt JHWH-ra vonatkozó elemet tartalmaznak.

Bonhoeffer számára a „Másik” értelmezése döntőnek látszik az emberi valóság megragadása tekintetében. A kérdéskört hagyományos fogalmakat használva járja körül, de ugyanakkor arra is törekszik, hogy különböző módszerek használatával szélesítse e terminológiák tartalmát. Ehhez vagy egyszerűen csak a bibliai szövegek olvasása vagy egy egészen tág teológiai keret meghatározása révén törekszik eljutni. A szándék mindkettő esetében azonos: a „Másik”, az egyén krisztológiailag orientált értelmezése. A tanulmány ezt a módszert törekszik követni Bonhoeffer főbb művei alapján. A „Másik” értelmezése különböző témákkal való összefüggésben jelenik meg: a teremtéssel, a bűnnel, a Krisztusban való léttel és a másol közösségében megélt élettel. Az alapvető megközelítés ez: a „Másik” egy olyan korlátozás Isten kegyelmének összefüggésében, amely Krisztus jelenlétében tapasztalható meg.

"Szeresd felebarátodat." Az ősi parancs új értelmet és új töltetet nyer Jézus igehirdetésében, az apostolok, különösképpen Pál és János leveleiben, amelyekben régóta elfelejtett és mellőzött összefüggésekre derül fény. Az embertárs iránti szeretet parancsa a törvény lelke. Ha a mindenkori törvényértelmező ember2 tekintete elsiklik felette, ez életébe kerülhet. A betű ugyanis megöl, és a Lélek az, amely megelevenít (2Kor 3,6). Pál apostol ezért buzdít és tanít ekképpen: Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. (Róm 13,8).

Minden tudományág művelőjének kiválóan kell ismernie tudománya tárgyát, és ez a követelmény az emberrel foglalkozó tudományok esetében is fennáll. Így például a jó orvosnak nem elég csupán a beteg fiziológiai panaszaival foglalkoznia, hiszen akkor csak a tüneteket kezeli, hanem a teljes embert kell szem előtt tartania. A jó pszichológusnak is hasonlóképpen kell cselekednie, ha érdemben akar foglalkozni az ember úgynevezett lelki világának gondozásával. Az említett követelmény fokozottan igaz a teológiára is. Ugyanis a teológiai tudománynak az ember is tárgya. Amikor azonban úgy beszélünk a teológiáról, mint amely az emberrel is foglalkozik, világosan kell látnunk néhány dolgot.

A tanulmány záró részében a reformáció korszakából (Erasmus, Calvin, Bullinger, II. Helvét Hitvallás, Heidelbergi Káté, Szegedi Kis István) a legfontosabb dichotómikus és trichotomikus antropológiai modellek állnak, és a 20. századi antropológiai szemlélet szintézise a század teológiája (Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Cullmann Oscar, Sebestyén Jenő, Török István, Gaál Botond és mások). A történeti bemutatásra vonatkozó következtetést az antropológiai vizsgálatok eredményeinek más teológiai területekre való alkalmazására vonatkozó lehetőségek vizsgálata követte.

Az Újszövetség keresztelésről szóló szövegrészei igen sokszínűek, ennek ellenére lényegében két csoportba sorolhatjuk ezeket. Az egyik csoportba olyan szövegrészek tartoznak, amelyek a történeti Jézushoz kötődnek. Ezekkel értelemszerűen a történeti iratokban találkozunk elsősorban, s így egy bizonyos „történetiség” határozza meg őket. A történetiség szót azért tettem idézőjelek közé, mert az Újszövetség történeti anyagának írásba foglalása általában későbbi az inkább elméleti jellegű levélirodalom darabjainál, és ezekben természetesen a történésekhez, az eseményekhez kötődve fogalmaznak. Bár nyilvánvaló, hogy a történeti Jézus alakjának felidézését a már létező egyház hitvallása, tapasztalata és gyakorlata is befolyásolta, ez a történeti jelleg mégis erősebb a nem történeti Jézussal foglalkozó írásokénál, ahol a személyes hitvallás és a már részben kidolgozott elvek az elsőrendűek