Repozitórium index

A rabbinikus és a korai keresztény iratok párhuzamosságait többnyire megmagyarázhatjuk a közös gyökereikkel és a közös ellenséggel. Van azonban egy olyan terület, amellyel kapcsolatban a Szentírás semmiféle iránymutatással nem szolgál, ez pedig a látványosságok kérdése, ennek ellenére ugyanazt a bibliai helyet (Zsolt 1,1) használják, amikor a pogány látványosságok ellen érvelnek. Ez lehet egy intenzív eszmecsere eredménye, de visszavezethető egy közös, szóban hagyományozott forrásra is.

Az Erdélyi Református Egyház 16–17. századi szerkezete sok hasonlóságot mutatott a nyugat-európai református egyházi modellel, amelynek intézményei – a presbitérium kivételével – már a 16. század közepén létrejöttek Erdélyben. A presbitériumok felállításának elmaradását főként az magyarázza, hogy az erdélyi az erdélyi társadalom nem a polgári demokráciára épült, egy meglehetősen feudalista rendszerre, következésképpen a társadalom alsó rétegei nem befolyásolhatták sem a helyi közösségek, sem pedig az ország irányítását. Ezért a presbitériumot mint nyugati demokratikus egyházi intézményt nem lehetett beépíteni egyházi kormányzatba. Így az egyházi kormányzat legalacsonyabb szintje a classis vagy dékánság (synodus specificis) zsinata volt, amelyet a dékán (nyugaton: felügyelő) vezetett.

Telegden négy szálas fenyőfa jelzi, hogy a templom kapitális rendbetétele alkalmával elültetett svájci csemeték úgy élték át a viharos időket, mint a Sass Kálmán és jótevőinek kimagasodó emléke. Ez az emlékezet a torzítás és az elhallgatás dacára is égre mutatóan bátorította a híveket. A mezőtelegdi lelkész úgy tudja a szájhagyomány alapján, hogy a templomszentelés alkalmával jelen volt a faültető Welti házaspár is.

Még mi, reformátusok sem tudunk egykönnyen szabadulni a hierarchikus gondolkozástól, világi vagy más egyházi struktúrákat veszünk át, pedig mindnyájan többször is hallottuk Jézus figyelmeztetését: de közöttetek ne így legyen, mert titeket csak egyfajta különbözőség határozhat meg: a szolgálat elsősége (Mt 20,20–27). A gyülekezet minden tagjának, a lelkipásztornak, az egyházban minden tisztségviselőnek és tisztviselőnek tudnia kell, hogy különbség van a hivatal és a hivatás között. Kell lennie hivatali, azaz közigazgatási alá- és fölérendeltségnek, de ez önmagában nem üdvösség kérdése, az viszont igen, hogy hivatalunkban vagy azon kívül megszülessék bennünk a hivatástudat. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten elhív és elküld, s erre a megszólított ember egész életével válaszol.

Sokszor egyházunkban nem is az a baj, hogy a hívek, presbiterek nem végzik szolgálatukat, hanem az, hogy az egyház nem is szólítja meg őket, nem kapnak küldetést, s ha igen, akkor csak úgynevezett alsóbbrendű feladatok végzésére látjuk őket képeseknek.

A gyülekezet pásztorlása egyértelműen a presbiterek feladata. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a lelkipásztorok kivonhatnák magukat e feladat teljesítése alól. Nekik is kötelességük végezni, de ezt mint presbiterek teszik.

A nyert tapasztalatok alapján nyilván megállapítható, hogy az életkori sajátosságok érvényesülése nyomán a különböző nemzedékek között ellentétek jelentkezhetnek, sőt sokak véleménye szerint mindig jelentkeznek is. Mert az idősebb nemzedékre az jellemző, ami sajátossága az egyes személynek is, hogy ezek visszanéző emberek. A múltra tekintenek, oda, ahol megtalálják értékeiket, amelyekért dolgoztak, alkottak, s amelyek sikereket is jelentettek. Ami a múlt volt, az biztos, ahhoz ragaszkodnak, azt meg akarják tartani – s ezt tartják jónak, tovább is megtartandónak az ifjabb nemzedék számára is. Ezzel szemben az új nemzedék előre tekintő, a jövőbe vetíti vágyait, ott akarja megvalósítani önmagát. Így előre nézve, gyakran türelmetlenül sietne a jövő felé. Azonban nem tud vágyai szerint futni, mert akadályokba ütközik. Ilyen akadálynak látja az előtte járó idősebbek „maradiságát”. A nemzedékek szembefordulnak egymással, ellentétek, vagy éppen harc indul meg közöttük.

A csupán emberi látás azt érzékeli, hogy jó évtizeddel ezelőtt új idők köszöntöttek be hozzánk. Az új időkkel megnyíltak a külső hatalmi beavatkozással önkényesen lezárt zsilipek, s a lelkipásztori szolgálatra felkészülni óhajtó ifjaknak nagy csoportjai „árasztották el” a Teológiát. Ők már más generáció. Ők immár jó tíz éve, azaz zsenge ifjúkoruktól fogva az új idők neveltjei. Őket már az új idők formálták: a szabadság. Az a szabadság, melyről a többet tapasztaltak és ez által idősebbek, tudják, hogy sok tekintetben viszonylagos; sőt azt is látják, hogy ez a szabadság olykor már szabadosság a mindenkinek egyéni jog szerint minden lehetséges elv alapján.

Egyházunk lelki és szervezetbeli újjászületésének érdekében jogos mindenkor, sőt kötelesség a régi elavult rendet felforgatni és ujjal cserélni fel. S ha megtették ezt már kivétel nélkül a világ összes kálvinista egyházai, miért vonnánk ki annak megtétele alól magunkat éppen mi, romániai magyar reformátusok, holott ez nálunk fajunk és egyházunk legfontosabb életkérdése.