Repozitórium index

A dolgozat célkitűzése az volt, hogy szakszerűen bemutassa a kolozsvári teológiai fakultáson végzett egyháztörténeti oktatást a fakultás 1895-ös megalakulásától egészen az 1948-ban bekövetkezett változásokig. A jelzett időszakban oktatott egyháztörténészek működési idejéhez szabott korszakokat egyenként megvizsgálva részletes kimutatást közöltünk az oktatott tantárgyakról, azoknak tananyagáról, az óraszámokról, mindezeket történelmi keretbe ágyazva. A következőkben összesítjük azokat a legfontosabb általános adatokat és kimutatásokat, amelyeket a kutatás során sikerült feltárni.

A prédikálás művészete a mindenkori teológusok kihívása. Isten Lelke vezérli a lelkipásztorokat a szolgálat végzésében, de annak az időtálló és a jelen kor generálta nehézségeivel szakmai szempontjából is vitathatatlanul szembe kell nézni. A szöveg hermeneutikai tulajdonságain keresztül, illetve a 21. század embere által támasztott elvárásokat figyelembe véve, megmutatkozik a paradigmaváltás szükségessége. Ezen szempontok tárgyalása után, a dolgozatom középpontjában a narratív prédikálást, mint az újítás kieszközlésének egyik alternatíváját állítottam. Bemutatom a módszer kialakulását, lényegi koncepcióját, annak reform jellegű hatásait. A prédikáció elbeszélésszerűsége alapjaiban változtatja meg annak struktúráját és a passzív hallgatói pozícióból kimozdítva, egy cselekmény részeseként határozza meg a gyülekezetet. Tárgyalásra kerülnek továbbá a bibliai történetek műfaji sajátosságai, azoknak narratív jellege.

A bevezető részben betekintést nyerhettünk az I. században élő nők helyzetébe, így láthattuk, hogy életmódjuk eltérő volt a különböző országokban, tartományokban. Általános következtetésként azonban levonható az, hogy a férfi jellemétől megkülönböztetett, alacsonyabb státuszt tölthettek be, s így kevesebb joggal rendelkeztek. A második részben azokra az igeversek megvizsgálására került sor, amelyeket Pál apostol és az 1Tim szerzője intézett két különböző gyülekezethez, s amelyekben hallgatásra inti az asszonyokat. A gyülekezetek helyzetét, valamint a kutatók magyarázatát összevetve az 1Kor 14,33–35-tel azzal a magyarázattal értek egyet, miszerint a nők kíváncsi természete, fecsegő beszéde zavarta a gyülekezeti alkalmak rendjét, s így akadályozta az ige magyarázatát. A másik fontos ok, amelyre az apostol már korábban is utal a nyelveken szólás kapcsán, az az „avatatlanok” megbotránkoztatása.

A gyülekezeti éneklés a keresztyén istentiszteletnek és hitéletnek nélkülözhetetlen része, úgy közösségi mint egyéni vonatkozásban. Licenciátusi szakdolgozatomban, mely e jelenlegi dolgozat tartalmi előzményének tekinthető, a gyülekezeti éneklés elméletiteológiai megalapozását végeztem el. Jelen dolgozatban arra vállalkozom, hogy empirikus kutatás révén képet alkothassunk a vizsgált téma gyülekezeti visszatükröződéseiről, reprezentatív személyekkel folytatott interjúk alapján.

A posztmodern társadalomban egyre inkább találkozunk az egyháztól való elidegenedés gondolatával, a bizonytalanság válságba ejtő érzésével. Egy olyan korban élünk, amelyben a technika segítségével pillanatok alatt szüntethetők meg különbnél különb határok. Van azonban egy kommunikációs csatorna, melyben a prédikátor, egy másik dimenzióban keresi a felismerést, majd az ott megtapasztaltakat igyekszik minél tisztábban közvetíteni a gyülekezetének.

A Gen 46:8-27 azon személyek névsorát tartalmazza, akik a kánaáni éhínség idején Jákóbbal együtt mentek le Egyiptom földjére. Az említett szövegrész viszont néhány olyan jellegzetességgel bír, amely további vizsgálatra ösztönöz. Ilyenek az értelmetlennek tűnő ismétlések, a szövegen belüli feszültségek és a Genezis könyvének más igeverseivel ellentmondásban levő adatok is, amelyek alapján joggal következtethetünk arra, hogy a szóban forgó perikópa szövege, az idők során jelentős változásokon ment keresztül. Ebben a dolgozatban, amely a fenti szempontok alapján a Gen 46:8-27-et először teszi kimerítő vizsgálat tárgyává, a perikópa szöveg- és redakciótörténetének járunk utána. Ebből a szempontból előbb áttekintjük az ókori forrásokat és bibliai szövegtanúkat, beleértve a Gen 46:8b-27 Septuaginta fordításának harmonizáló törekvéseit is.

Joseph, the father of Jesus, and Joseph, the son of Jacob. Observations on the Joseph figure in the Gospel of Matthew. The Gospel of Matthew (Mt) connects his texts with the Old Testament in various ways. Beyond the so-called reflexive quotations, Mt alludes to several Old Testament books and episodes with keywords, motifs, and compositional arrangement. This article investigates whether Mt uses a Joseph typology from Genesis in shaping his portrayal of Joseph, the father of Jesus. After a brief survey of the suggested links in this regard, the paper defines the concept of intertextuality at play here and evaluates the alleged parallels between the Joseph of Genesis and the Joseph of Mt. It seems that in the prelude, Mt presents his gospel as “the Book of the Genesis of Jesus Christ”, akin to a second Genesis.

“Let the Dead Bury Their Dead”. Jewish Funerary Customs and Matthew 8:21–22. Funerary customs are inseparable from the fifth commandment. They impose strict obligations on relatives, lasting until the end of a one-year period. The practice of ossilegium, that is, the collection of the bones of the deceased, marks the conclusion of this process. When decomposition completes its cycle, the deceased is “survived”. The buried individual finds comfort in the expiatory disintegration he/she undergoes. However, this process causes pain and discomfort, which is why the commitment to the deceased is so crucial: the surviving relatives must care for the body to alleviate the discomforts of its decay. Rituals honouring the departed ensure final peace and secure the transition from the world of the living to the world of the “fathers”. Neglecting these duties results in pain, suffering, and shame—not only for the deceased but also for the careless and negligent kin.