Repozitórium index

Ez a dolgozat a nem-nyugati keresztyénség jellegzetességeinek leírása során felmerülő fogalmakat tisztázza. A koreai protestáns keresztyénség sikerességének vizsgálatához – a történeti, társadalmi és politikai kontextus figyelembevétele mellett – mindenképpen szükséges a vallási-kulturális dimenzió vizsgálata is. A dolgozat arra az általános jelenségre igyekezik felhívni a figyelmet, hogy a koreai protestáns keresztyénség, közelebbről a Yoidói Teljes Evangélium Gyülekezet és a korábbi, őshonos koreai vallások kapcsolatának kutatását a tudományos nézőpont (vallástudomány-teológia), az adott fogalmak értelmezése és a szemé­lyes vallási beállítottság is befolyásolja.

Az ókori Rómában már a köztársaság idején voltak hagyományai a napkultusznak, bár ezek az ősrégi hagyományok akkor még távolról sem tűntek meghatározóknak. A köztársaság korát a vallási pluralizmus jellemezte, amelynek mibenlétére kiválóan világít rá Karen Armstrong: „Annyi misztérium kultuszához csatlakozhattál, ahányhoz akartál, feltéve, ha ezek nem kísérelték meg veszélyeztetni az ősi isteneket.”

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

Hazai református egyházunkat általában – szemben a nyugati egyházakkal – a hagyományokhoz inkább ragaszkodó, az újat óvatosan fogadó szemlélet jellemzi. Vajon mi van e mögött? Jól kipróbált értékek konzekvens vállalásáról, minden tőlünk idegen hatás higgadt megszűréséről beszélhetünk? Meddig mehetünk a hagyományainkhoz való ragaszkodásban, és mikor válhat ez a ragaszkodás a szükséges fejlődés kerékkötőjévé? Témánk időszerűsége vitathatatlan, s üdvös, jövendőbe mutató eszmélődés támadhat, nem is annyira az előadás, mint az azt követő beszélgetések által.

A könyvben megjelent tanulmányok jó része előbbi tanulmányok folytatása. Mivel a szerzőtől egyebet nem olvastam, teljes értékű, átfogó bírálatot felelősséggel nem mondhatok, de bizonyos vonatkozásokban határozott véleményem alakult ki. Ezt próbálom most összefoglalni.

Ez a szótár nem csupán a teológiai tudományokban jártasok és egyházi műveltségűek számára készült, hanem azoknak is segítséget kíván nyújtani, akik bármely tudomány területén kutatnak.