Repozitórium index

Tanulmányunkban az antik görög-római adakozás-ethoszt vizsgáltuk meg a hellenizmus korától a korai császárság koráig. Megvizsgálva az adakozással, jótékonysággal kapcsolatos antik, illetve újszövetségi terminológiát, több analógiát is felfedezhetünk az adakozással kapcsolatos filozófiai ideálok, illetve az újszövetségi adakozással kapcsolatos teológiai alapvetés között. Ám annak ellenére, hogy az elveket illetően számos analóg gondolatot találunk a görög-római liberalitas-, illetve εὐεργεσία-felfogás és az újszövetségi adakozás teológiai megalapozása között – számszerűleg többet is, mint amennyi látható ellentétet –, ez esetben a különbségek a döntő jelentőségűek. Nem a mennyiségi analógiák, hanem a minőségi ellentétek a mérvadóak. Különösen lényegbevágó az, hogy a görög-római, illetve az újszövetségi adakozásnak, bőkezűségnek egészen más az iránya, ugyanis más célcsoportot tartanak szem előtt.

A tanulmány a 2Kor 8,7–9 homiletikai exegézisével indul. Az első nagyobb egységben az előkészületi elemek kapnak helyet. A perikópa kortörténeti, exegetikai és teológiai vonatkozásainak feltérképezése során közelebbről érintjük Pál és a korinthusiak viszonyát, a jeruzsálemi gyűjtést, és olyan teológiai motívumokat, mint az inkarnáció és az adakozás. A homiletikai exegézist egy karácsonyi prédikáció vázlata követi. A tanulmány utolsó pontjai az istentisztelet alakításához nyújtanak további szempontokat és szemléltetéseket.

A Kárpát-medencei etnikumok mesenarratívájában a mostohaság fenoménje (árvaságra jutás, elválás, otthonról való eltávolítás, másvalakinek való átadás vagy újraházasodás miatt) igencsak gyakran fordul elő különböző típusok variánsaiban. A mítoszkutatók és folkloristák, az exegéták és a középkori, illetve az újkori történelem jeles tudósai számos diszciplína szemszögéből alaposan feltérképezték e fenomént. Ám az egyes mesenarratívák irodalmi hermeneutikai elemzése révén feltárul az a történelmi és szociokulturális háttér, egyéni és lokális közösségi tapasztalat, amelyből a társadalmi lét peremére vetett, olykor a családban éppen csak megtűrt, esetenként jogfosztott gyermek léte értelmezhető. A mesemondók – mintegy az elviselhetetlen mostohalét kompenzációjaként – egy, a hős mellé rendelt segítő lény, „istenküldötte ember” közbenjárása révén igyekeznek a rossz-tapasztalatot felülírni a jó-sors megteremtésének lehetőségével.