Repozitórium index

Kétségtelen, hogy amikor az erdélyi református egyház jellegéről beszélünk, akkor mindenkinek a népegyházi sajátosság jut elsőként eszébe. Ha bármilyen közegyházi beszédben az egyházban végzett szolgálat kudarcairól, sikertelenségeiről, a nehéz, sokszor szinte lehetetlennek tűnő próbálkozásokról esik szó, a népegyházi jelleget okoljuk, vagy legalábbis nagyon pejoratív értelemben használjuk ezt a jellemzőt, szinte minden további próbálkozás lehetőségét kizárva. Vajon mennyiben helytálló ez? Nem csak a könnyebbik út választása-e, vagy éppen kibúvó a nagy erőfeszítéseket kívánó próbálkozások, stratégiák, struktúrák újragondolása alól? Igaz, megszoktuk, hogy a gyülekezeti munka – legalábbis itt, Erdélyben – eddig inerciából működött, de az utóbbi évek jelenségei (elsősorban a Covid-19- re gondolok közelebbről) megmutatták, hogy a helyzet nem ennyire nyilvánvaló, hanem sokkal árnyaltabb.

Eddigi ismereteink szerint az 1921-ben megalakult Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek 1927-től jelent meg egy hivatalosnak tekinthető kalendáriuma (naptára), éspedig a Református Árvaházi Képes Naptár (1927–1949). A korabeli nagyváradi református egyházi sajtó feldolgozása és digitalizálása során azonban újabb adatokra bukkantunk, amelyek egy 1923. és egy 1925. évi naptár egykori megjelenését adatolták. Bár többezer példányszámban jelentek meg, e kiadványoknak ma már egyetlen példánya sem maradt fenn.

Az írás által megvalósított szolgálat ősidők óta ismert gyakorlat. A két világháború közötti időszakban addig soha nem látott méreteket öltött a kisebbségi sorba kényszerült magyarság körében az írni vágyás. Az 1919-től 1940. augusztus 30-ig terjedő időszakban Románia 69 helységében 1260 féle hírlap és folyóirat látott napvilágot, együttesen 1672 cím alatt, amelyek némelyike tiszavirág-életű volt, mások azonban hosszú távon is jó szolgálati eszköznek bizonyultak.

Az 1989-es demokratikus átalakulás után a magyarországi egyházak azzal szembesültek, hogy megváltozott társadalmi pozíciójuk. Az egyházak mellőzöttsége megszűnt, de egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy megtalálják helyüket a civil társadalomban. Különösen nehéz helyzete volt a gyülekezeteknek, amelyeknek szembe kellett nézniük a népegyház meggyengült struktúrájával. Az egyház csak akkor képes helytállani a civil társadalomban, ha komoly társadalmi elkötelezettséget tanúsít, és hűségesen közvetíti az evangélium üzenetét. Az egyháznak kezdeményező szerepet kell vállalnia.

Míg a történelmi Magyarország területén az emberek többnyire beleszületnek az egyházba öröklődés, szülői hagyomány folytán, addig az idegenbe szakadt hazánk fiai és leányai – minden köteléktől felszabadulva – vagy csatlakoznak egy egyházi közösséghez, vagy nem. Már nem köti őket a lelki környezet, a megtartó és fenntartó egyház ereje úgy, hogy ne térhetnének ki előle. A nagy szabadságban megszűnik a hazai népegyház jelleg. Csak azok csatlakoznak általában egy vallásos közösséghez, akik hitüket bátran megvallják, és bizonyságtevőkké válnak. Az ilyen egyházat hívjuk hitvalló egyháznak.