A keresztyén egyház a zenét Isten ajándékaként fogadja el, hiszen Isten a zenén keresztül is hirdeti az evangéliumot.1 Az egyházi zene mint Krisztus hangzó igéje hitre hív, vigasztal, megnyugtat. Könyörögve, panaszkodva, hálát adva tiszteli, dicsőíti és magasztalja a Szentháromság Istent. A liturgikus zene mindenekelőtt a testté lett ige dicsőítésére szólal meg, közösségi cselekmény és ünnep. Nemcsak válasz az ige és a szentségek hirdetésére, hanem maga is Krisztus műve és eszköze a gyülekezet megszólítására. Így tehát igehordozó funkciója van. Ha ez így van – és hisszük, hogy így van –, akkor nem szabad hagyni, hogy az egyházi vokális és instrumentális zene, és azzal együtt a szolgálattevő szerepe jelentéktelenné váljon a református gyakorlatban. A dávidi rend szerint jelentős szerepe volt az istentiszteleten a zenés és énekes szolgálattevőknek, Luther és Kálvin is látja – bár más hangsúllyal – a zene és az ének liturgikus funkcióját és jelentőségét. Az egyházi tisztségek jelenkori értelmezése során érdemes figyelmet fordítani a gyakorlatban kevéssé hangsúlyos, ám teológiailag és a liturgia szempontjából annál jelentősebb szolgálati területekre is.