Repository index

Dolgozatom a mára már nagy népszerűségnek örvendő érzelmi intelligencia témakörét járja körül. Vizsgálódásom fő célja, hogy felhívja a lelkipásztorok figyelmét érzelmi intelligenciájuk fejlesztésének fontosságára a szolgálatban. Feltételezésem szerint a lelkipásztorok többsége nem számol tudatosan az érzelmi intelligenciával, ezért nem fordít hangsúlyt a fejlesztésére sem. A célom eléréséhez először kvalitatív kutatási módszerként a mélyinterjút alkalmaztam, majd ennek tükrében kvantitatív kutatást végeztem, kiértékelő kérdőív segítségével. Felmérésem célcsoportja az Erdélyi és Királyhágómelléki Református Egyházkerületek lelkipásztorai voltak. A két Egyházkerületből összesen tizenkét lelkipásztorral készítettem mélyinterjút. A kiértékelő kitöltésében százhetvenegy lelkipásztor vett részt, amely a két Egyházkerület lelkészeinek több mint húsz százalékát teszi ki.

Minden gyülekezetet meghatároz az, hogy milyen lelkészi vezetésben részesül. A lelkész „tükröződik” egyházában, amit tesz annak súlya és nyoma van, amit nem annak pedig hiánya. Mégsem mondható az, hogy a gyülekezeti élet teljes mértékben a lelkésztől függ, mert vannak kiváló képességű lelkészek, akiknek gyülekezete nem prosperál és vannak akiknek igen. Mi a siker titka? Mit tudnak egyesek, amit mások nem? Nincs titok, legalábbis nem olyan, ami „varázslatos” lenne. A kulcs az, ami mindenkiben potenciálisan benne van: személyiségjegyekkel fuzionált tudatosságból fakadó, szervezett alapokon álló kemény munka.

A dolgozatom azt a vitát mutatja be, amely a 19. századi Erdély református egyházának egyik központi kérdése körül bontakozott ki. E kérdés legelőször a teológiai oktatás központosításakor merült fel, majd pár évtized múlva újra felmerül, csak most már sokkal erőteljesebben, azonban még ekkor sem sikerül végleg eldönteni, hogy „Enyed vagy Kolozsvár” legyen a teológiai fakultás székhelye? Aztán a század végére egyre többen gondolják úgy, hogy Kolozsvár több szempontból is előnyösebb lenne, így végül a teológiai oktatás felköltözik Nagyenyedről.

A dolgozat témája a második világháború utáni közvetlen évek belmissziói munkái. Mivel 1940-ben különvált Észak-Erdély és Dél-Erdély, ezért kérdéses volt a déli rész igazgatása. Észak-Erdélyhez tartozott továbbra is a két egyházkerület igazgatási pontja: Kolozsvár és Nagyvárad. A dolgozat az Észak-Erdélyben megmaradt gyülekezetek állapotát vizsgálja. Az időpont, amelyet a dolgozat felölel 1945–1947 évek, a második világháború utáni közvetlen évek. Azért ezeket az éveket vizsgáltam, mert a második világháború oly nagy rombolásokat tudott végezni a gyülekezetekben, amelyek teljesen tönkretehették volna a református közösségeket. A megsemmisülés megakadályozására voltak jók a belmissziói munkák. 1948-ban bekövetkezett az államosítás, amely teljesen felborította az addigi rendet az egyházban. Akkor küldték a négy teológiai tanárt kényszernyugdíjba is. 1948-tól egy teljesen új fejezet következett az Erdélyi Egyházkerület életében, ezért ezt a témát már nem boncolgattam.

Milyen az Isten szíve szerint való pásztor? Milyen feladatkörei vannak, illetve ezekben hogyan állhatja meg Isten szerinti módon a helyét? Többek között ebben igazít el a három, személyre szóló, ugyanakkor mégis általános érvényű tanítást megfogalmazó pásztori levél. Pál hasznos – lelkipásztori kézikönyvként is helyét megálló – leveleket küld igaz fiainak, Timóteusnak és Titusznak a levél bizonyságtétele szerint, hogy segítse őket a közel sem könnyű gyülekezetvezetésben. Ezek alapján követjük nyomon a pásztor személyének, illetve szolgálatának vonásait.

Jelen dolgozatban Ambrosius erkölcsi értekezéseiből válogatva néhány főbb témát akarunk bemutatni az olvasónak. Célunk megérteni, hogy az egyházi szolgáknak voltak és vannak olyan kötelességeik, amelyek nem évülnek el. Az egyházat megvédtük a múltban minden külső és belső ellenségtől, tanainkat magyaráztuk a gyülekezeti tagoknak. Erre törekszünk a jelenben is. Ennek részese mindenki, aki kötelességének tartja és elhívatást nyert az egyházi szolgálatra, legyen az: lelkész, püspök, esperes, tanító, presbiter, vagy egyszerű gyülekezeti tag. A dolgozat arra próbálja rávezetni az elhívott szolgákat, hogy az egyház képviselői a IV. században sokszor ütköztek ugyanazokba a problémákba, mint a XXI. század egyházi szolgái.

A dolgozat két részre oszlik, az első fejezet történeti áttekintés arra nézve, hogy a református igehirdető szerepe hogyan alakult különböző korszakokban, mi volt az elvárás, milyen volt a jó igehirdető és mi számított hibának. A második fejezetben pedig az igehirdető jelenkori, XXI. századi szerepe kerül felvázolásra. Ennek a dolgozatnak az a célja, hogy betekintést nyújtson az igehirdetői kép alakulásába a korszakok folyamán, annak pozitívumaival és negatívumaival együtt, és elgondolkoztasson minket, hogy mit is jelent igehirdetőnek lenni, és valójában hogyan is élhetnénk meg legjobban igehirdetői szerepünket.

A lelkipásztor egy gyülekezet vezetőjeként a közösség középpontjában áll, és így számtalan elvárással találja szemben magát, mely elvárásokhoz való viszonyulása nagyban befolyásolja szolgálatát. Az, hogy hogyan viszonyul a lelkész a vele szemben támasztott elvárásokhoz, nagyban összefügg a gyermekkori tapasztalataival, ezért a gyermekkori tapasztalatok megvizsgálásának fényében vizsgáltam a lelkipásztor igehirdetési szolgálatával kapcsolatos elvárásokat. Az igehirdetési szolgálat két megnyilvánulási formáját (gyülekezeti igehirdetés, személyes lelkigondozás), s az ezekkel kapcsolatos (normatív/problematikus) elvárásokat vizsgáltam, továbbá ezen szolgálatok helyes végzését segítő, rövid szolgálati útmutatóként szolgáló anyagot gyűjtöttem.

Dolgozatomban Fáji János (1703‒1756) erdélyi lelkipásztor naplójának tartalmát ismertetem. Először a témát érintő általános kérdéseket tárgyalom: a kor politikai helyzetét, a naplót mint műfajt és a korabeli lelkészi életpályamodelleket. Ezt követően a napló tartalmát mutatom be három alegységben. Először a latin nyelvű rész alapján beszélek hazai tanulmányairól, utána a németalföldi peregrinációját ismertetem, majd hazai munkásságát. A dolgozat utolsó pontjaként összehasonlítom a naplót Bod Péter Önéletírásával. Ezen munka egy olyan forrást mutat be, amely eddig ismeretlen volt a szakma számára, ezért utat nyit a 18. századdal kapcsolatos újabb kutatások előtt. A dolgozat egy rövid ismertetést tartalmaz, a szöveg azonban további lehetőségeket rejt az érdeklődők számára.