Repository index

Az úrvacsora parancsának végrehajtása nem passzív részvétel, vagy újra el-mondott, elismételt szöveg. Az úrvacsora nem egy tan illusztrációja. Nemcsak gondolati kapcsolatba kerülünk Krisztussal, hanem lényegi és valóságos kapcsolatba. Nemcsak rá gondolunk, hanem arra is, hogy a Szentlélek által belénk költözik. Ez a jele és záloga annak, amit ő itt és most tesz, hogy valóságosan közöttünk van. Nem tanról van szó, hanem arról az örök életről, amelyet Krisztustól kapok kereszthalála által.

Minden theologiai irányzat meghatározza az egyes theologiai diszciplínáknak a karakterét, igy az exegézis tudományáét is. Az elmúlt évtizedek theologiai gondolkozását a liberális-, történeti- és élmény theologia határozta meg.

Ravasz László Homiletikája egyrészt sikertörténet, mert teológiatörténeti mérföldkő, és 100 éven át mértékadó munka volt, mert az építő teológiai irányból táplálkozott; és még ma is mértékadó a maga módján. Ha összevetjük Ravasz László könyvét a 19. század közepétől a 20. század elejéig készült homiletikai tankönyvekkel, megállapíthatjuk, hogy ezek sem mé­ retükben, sem minőségükben nem vetélkedhetnek az ő munkájával.

Amikor a Vécsi Szövetség jelentőségét, történetét, hatását és mára szóló üzenetét keressük, akkor bevezetésként elkerülhetetlen bemutatnunk azt a kort és szellemiséget, amelyben megszületett Erdélyben a református lelkipásztorok barátságának ideája.
A szellemi és a politikai közeg, illetve az egyházi és az egyéni vágy közötti szakadékot a szent naivság akciója, a barátság hidalta át.

Miközben a tudományos kutatások szintjén megtörtént az áttörés és folyik a protestáns graduálok újra felfedezése, feldolgozása, értékelése, addig az egyházi közvélemény szintjén még mindig ott tartunk, hogy ezek az eredmények alig-alig mentek át a köztudatba. Pedig semmiképpen sem szégyellni való hagyományelem ez, hanem számon tartandó érték.

Az egyház szócső voltát az teszi máig jelentőssé nyelvi identitásunk szempontjából, hogy az embereket körülvevő „legtöbbet beszélők” – tanárok, politikusok, jogászok és színészek – mellett ott találjuk a lelkészt is.1 Az igehirdetés sokak számára még mindig az a beszédműfaj, amellyel templomokban vagy a rádió hullámain keresztül hétről-hétre számottevő tömegek találkoznak. Ezért érdemes felidézni a történeti alapokat, a vázlatos bibliai és teológiai alapelveket, valamint szót ejteni röviden a szakrális nyelv erejéről és a jelen anyanyelvvédő egyházi szóhasználatáról.

Kálvin János liturgiai munkája. Istentiszteleti gyakorlatunk teológiai szempontjainak egysége fontosabb a külsőségek uniformizálásánál. Az igehirdetés és a sákramentumok közötti kapcsolat biztosítja az istentisztelet két gyújtópontját és az evangéliumi mérték szerint egyensúlyt. Az istentisztelettel és a sákramentumokkal kapcsolatos teológiai kutatások eredményei egyértelműek: a kettőn nem lehet elválasztani. Az istentisztelet teljességének egyensúlyt kell mutatnia a kötött és a szabad elemek tekintetében. A gyülekezetnek cselekvő módon kell részt vennie az istentiszteleten. A református istentisztelet lényege szerint a dicsőítést, a hálaadást és a megszentelődést szolgáló történés.

Szóra bírva – Kozma Zsolttal beszélget Tunyogi Lehel bemutatása

A magyar református egyház istentiszteleti rendtartásainak korábbi történetében nehéz közvetlen Kálvin-hatást kimutatni. Ez nem egyedülálló jelenség, hiszen a liturgiatörténet bizonysága szerint a világ valamennyi református egyházában sok-sok hatás játszott közre az istentisztelet rendjének kialakításában, s ezek között szigorúan vett Kálvin-hatás csak ritkán és jókora fáziskéséssel érvényesült. Nem egy református egyház, beleszámítva a magyar református egyházat is, az I. világháborúig szinte tökéletesen elszigetelődött a Kálvin hatások elől. A magyar reformátusságnak azonban az 1909-es Kálvin-jubileum új impulzusokat adott.

A Református Szemle liturgikával kapcsolatos írásai felölelik az alapvető és általános kérdéseket. Minden nemzedék újra és újra leporolja és aktualizálja az istentisztelettel, annak elemeivel, típusaival kapcsolatos álláspontját.

Az hogy valaki betagolódik az egyházba vagy sem, nagyon összetett és sokoldalú kérdés. S ha ez csak elszigetelt tapasztalat lenne, nem lenne szükséges erről a témáról írni. A „kikonfirmálás” viszont általános jelenség egyházunkban. Miben rejlik e probléma gyökere, hol találjuk a jelenség okait? Erre keresem a választ dolgozatomban, melynek fő témája a fiatalok egyházi szocializációja.

A dolgozatírás során a Heidelbergi Káténak azon kérdés-feleleteivel foglalkoztam, melyeknek tanításai/üzenetei a mindennapi élet vonatkozásában bizonyságul szolgálnak az Istenbe vetett hitünkről. Ehhez igazodva, a Káté következő kérdésköreit magyarázzuk a II. éves konfirmandusoknak: a Tízparancsolat magyarázatáról, az Isten iránti hálából származó jócselekedetekről, valamint a sákramentumokról, mint Krisztus által szerzett látható jegyekről és pecsétekről. A konfirmációs felkészítő alkalmakon szembesülni fogunk azzal, hogy a fentnevezett kérdéskörök nem csupán jól hangzó „elméleteket” rejtenek magukban, hanem egészen konkrét, gyakorlati módon kapcsolódnak élethelyzeteinkhez: pl. az Istennel való közösségünk meghatározza az embertársainkkal való kapcsolatainkat; amennyire számolunk az Isten irántunk tanúsított áldozatos szeretetével, bűnbocsátó kegyelmével, megváltó örömhírével – annyiban fogunk tudni mi is szeretettel, türelemmel, megbocsátással viszonyulni felebarátaink iránt.