Repository index

Rembrandt 1646-ban festette A pásztorok imádása című alkotását, a szenvedő és Biblián élő emberek mély látásával, amelytől művei sokak számára valóban „élet-változtató” hatásúak lettek. Személyes tragédiák sora vezetett idáig. Három gyermekét vesztette el néhány hetes korukban. Négy évvel Saskia halála után festette meg a festményt. A festő mintegy fénycentrumba helyezi a gyermek Jézust. Ragyogó fénye vonja magára első pillantásunkat. Rembrandt ecsettel hirdeti az igét: A világosság a sötétségben fénylik… (Jn 1,5).

Dolgozatomban először arra térek ki, hogy miért volt szükséges az istentiszteleti reform, majd ismertetem a liturgia hanyatlásának folyamatát és a 20. századi reformtörekvéseket Németországban és Magyarországon. Ezután az erdélyi viszonyokra térek ki. A kutatásom során fellelt forrásokat időrendi sorrendbe helyeztem, hogy a liturgikus mozgalom folyamatáról követhető képet alkossak. A kép nem teljes, de irányadó és következtetni enged arra, ahogyan a folyamat lezajlott.

A téma iránti érdeklődésemet az evangéliumi egyházakban bevett szokás keltette fel. Mégpedig az, hogy számukra nagyon hangsúlyos a gyülekezeti tagok bizonyságtevő szolgálatának gyakorlása. Ennek a szolgálatnak megvan a helye az istentiszteleti alkalmon is. Abban áll, hogy az a gyülekezeti tag, aki megtapasztalta Isten jelenlétét, munkáját életében, erről a tapasztalatról a gyülekezeti alkalmon, is beszámol. Az a kérdés merült fel bennem, hogy az evangélikus és általában a többi történelmi protestáns egyházban miért nincs ilyen szolgálat. Nem tartjuk fontosnak a bizonyságtevést? Tartózkodunk a fogalomtól, és inkább nem használjuk, nehogy félreértsenek. Lehetséges, hogy azért, mert az ilyen jellegű bizonyságtétel nem mindig építő jellegű? Vagy éppen túl elfogult?