Repository index

Koinónia? Politikum? Mi köze van ezeknek egymáshoz? Tanulmányunkban annak felvillantására vállalkozunk, hogy a 20. század egyik protestáns gondolkodójának – Paul Lehmann – metodológiáját alkalmazva ezeket a kérdéseket ne pőre etikai vagy dogmatikai dilemmaként vizsgáljuk. Célunk annak felmutatása, hogy lehet és kell keresztyénként etikáról beszélni. Ennek érdekben tisztázzuk a koinónia fogalmának jelentését, rámutatunk annak eseményjellegére, amiben Isten kijelentése és az arra adott emberi válasz találkozik, közösséget teremtve egymással. Azt is bemutatjuk, hogy ennek következménye az az etikai valóság, amiben vizsgálható a koinónia és sanctitas összefüggése. Érvelésünk szerint ennek eredményeként a koinónia olyan etika színtér lesz, amely egyszerre hat kifelé és befelé.

A szenvedés titok is. Szenved az istenkáromló és az igaz is. Jézus sem fedte fel annak okát, hogy az a jeruzsálemi ember miért született vakon. Azt viszont felfedte és számtalanszor példázta, hogy mit kell tenni a szenvedőkkel. Aki pedig felkarol bármely nyomorúságba esett embert, abban Isten hatalma cselekszik. Ez a mi felkarolásunk ugyanaz az a felkaroló, vigasztaló, testet lelket gyógyító csodatett, amelyet Isten tett és tesz. Az itt közölt írás, amely egy előadás kibővített és szerkesztett változata, a szkólékobrótosz (σκωληκόβρωτος) néven ismert betegség kérdéskörébe enged betekintés kanonikus bibliai, A Makkabeusok második könyve, Josephus Flavius írásai, a rabbinikus források és a Jób testamentuma apokrifus könyv alapján.

A COVID-19 világjárvány jelentős változást okozott az egyházak és helyi gyülekezeteik életében. A magyar nyelvű egyházak tapasztalatai is a nemzetközi trendekbe illeszkednek. A missziói ekkléziológiában jelenleg folyamatban lévő paradigmaváltozás komplexebbé vált. A pandémia felerősített néhány, már korábban indult változást, ugyanakkor új jelenségeket is kiváltott. Jelen tanulmány ezeket a változásokat ismerteti, és azzal a céllal tesz javaslatot egyházaink megerősítésének módjára, hogy azok a jelen helyzetben is hatásokat legyenek a küldetésük betöltésében.

Deși Catehismul a ajuns până la noi din trecut, prin încărcătura sa ideatică, el este extrem de actual, prezența sa este extrem de necesară în dezbaterile metafizice și ideologice din contemporaneitate. Problema „apartenenței” credinciosului, așa cum ne-o prezintă Catehismul, nu este una pur teologică, valabilă exclusiv întrun anumit cadru religios și confesional de discuție, ci ea vizează, cu maximă gravitate, omul și condiția sa aici și acum, propunându-și să ne pună în gardă cu privire la pericolele grave care pândesc existența umană. Cea mai mare amenințare pentru om este omul însuși, cu modul său defectuos de gândire.

Miért nem képes az ember a közösségre? Ha pedig nem képes, miért nem tud élni közösség nélkül? Hogyan vezeti vissza Isten az embert a maga és embertársai közösségébe? Ez az 1947- ben, tehát a második világháború után készült magántanári dolgozat a Biblia alapján keres feleletet az előbbi kérdésekre, és a következő lépéseken végighaladva kísérel meg teológiai választ adni a közösség kérdéskörére: 1. Isten úgy alkotta meg az embert, hogy emberi mivoltának lényege a szeretetközösség legyen Istennel és embertársával. 2. A Biblia rámutat a közösséget megrontó bűnre is, ugyanis a bűn lényege éppen az ember szándékos kiszakadása az Atya és a testvér közösségéből. 3. A bűn sötét hátteréből viszont előragyog Krisztus megváltása, a kegyelemből és hit által történő megigazulás, amely megteremti az igazi közösséget, az egyházat.

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.

Sokszor egyházunkban nem is az a baj, hogy a hívek, presbiterek nem végzik szolgálatukat, hanem az, hogy az egyház nem is szólítja meg őket, nem kapnak küldetést, s ha igen, akkor csak úgynevezett alsóbbrendű feladatok végzésére látjuk őket képeseknek.