Repository index

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).

This is a study of Isaiah 18-20, three chapters in the so-called Isaianic prophecies concerning the nations, Isaiah 13-23 (24-27). Beyond being located close to each other in this literary corpus, there is at least one common element that ties these three chapters together: Isaiah 18-20 deal with two neighbouring countries of the Nile, Kush and Egypt respectively. The two lands were politically closely related in the era of the prophet Isaiah, so that addressing them in proximity to each other should not be surprising in a book set in the period of Uzziah, Jotham, Ahaz, and Hezekiah (Isaiah 1:1). Through a detailed analysis of the three chapters I hope to contribute to a better understanding of the collection of prophecies on the nations in the book of Isaiah and, more remotely, of the wider phenomenon of prophecies concerning the nations, so prevalent in the Hebrew Bible.

Bár Ézs 19,16-25-t gyakran a késő fogság utáni időszak eszkatologikus próféciáival hozzák kapcsolatba, a prófécia szövegének, teológiájának és lehetséges történelmi hátterének vizsgálata arra indít, hogy megkérdőjelezzük ezt a feltételezést. Ézs 19-ben nem egyszerűen „univerzalizmusról” van szó, hanem ennek a JHVH világuralmát valló képzetnek arról a formájáról, amely a JHVH-nak való szolgálatot és az idegen népekhez való viszonyát nem eszkatologikus, hanem történeti keretek között képzeli el (vö. pl. 19,23: „szolgálni fogja Egyiptom Asszíriát”). Az erős történelmi beágyazottság mellett a JHVH által közvetett módon gyakorolt világuralom gondolata (19,20) sokkal inkább olyan szövegekre emlékeztet, amelyekkel már a fogság előtti irodalomban is gyakran találkozunk. A prófécia történeti hátterének rekonstrukciójához a legtöbb kapcsolódási pontot a Kr.e. 671-664 közötti időszakban találjuk.

Az egyházi közbeszédben hosszú ideig vita tárgyát képezte, és talán még ma is az, hogy milyen volt Nagy Gyula volt református püspök jelleme. Sokan mondták róla, hogy már jóval püspökké választása előtt behódolt a román titkosszolgálatnak, és végül ez emelte a püspöki tisztségbe, jutalomként besúgói szolgálataiért. Talán éppen ezért tartották többen gyenge embernek, tehát olyan püspöknek, aki a kötelező mértéket is meghaladva szolgálta ki a kommunista államhatalmat. Mások pedig azt emlegették, hogy a mérhetetlen hataloméhség hajtotta őt a Titkosszolgálattal való összefogásra, éspedig azért, hogy a püspöki székbe kerülhessen. Vannak, igaz kevesen, akik menteni próbálják, és azt hozzák fel védelmére, hogy a sűrű bebörtönzések után nem volt tanácsos ujjat húzni az agresszív és brutális kommunista hatalommal, és az egyház túlélése szempontjából sokkal előnyösebb volt reálpolitikát folytatni.

The right man on the right place – megfelelő embert a megfelelő helyre – tartja az angol mondás. Nyilván arról van szó, hogy egy közösségben az a kívánatos állapot, hogy ember és hivatal (hivatás) egymásra találnak. Sajnos gyakori eset, hogy ez nem így történik: vagy nem találunk megfelelő embert egy bizonyos hivatal betöltésére, s a nincs emberem (Jn 5,7) ilyen értelemben is fájóan igaz lehet; vagy pedig olyan kegyelmi ajándékokkal bőven felruházott emberrel találkozunk, aki nem kerül olyan helyre, amely megfelelne tudásának, tehetségének, adottságainak.

Az ószövetségi Izráel számára Egyiptom volt az az afrikai ország, amellyel JHVH választott népének történelme hosszú időn át a legszorosabb értelemben összeszövődött. De egyiptomi közvetítéssel Izráel az afrikai térség több más népcsoportjával is igen közeli kapcsolatba került. A bibliai szerzők Egyiptom mellett leggyakrabban annak déli szomszédját, Kús földjét emlegetik. Kús földje és népe a maga etnikai és földrajzi sajátosságaival belső Afrika egzotikus világát jelképezte a Kánaán térségében élő emberek számára. Ez a tanulmány azokat az ószövetségi szövegeket vizsgálja meg, ahol a „Kús/kúsita” kifejezés előfordul, figyelmet szentelve a földrajzi név és az etnikumjelző tágabb ókori keleti kontextusának is.

Röpke történelmi visszapillantásunk tükrében sok évszázados társkeresés útjai elevenednek meg.

Jelen dolgozatban Ambrosius erkölcsi értekezéseiből válogatva néhány főbb témát akarunk bemutatni az olvasónak. Célunk megérteni, hogy az egyházi szolgáknak voltak és vannak olyan kötelességeik, amelyek nem évülnek el. Az egyházat megvédtük a múltban minden külső és belső ellenségtől, tanainkat magyaráztuk a gyülekezeti tagoknak. Erre törekszünk a jelenben is. Ennek részese mindenki, aki kötelességének tartja és elhívatást nyert az egyházi szolgálatra, legyen az: lelkész, püspök, esperes, tanító, presbiter, vagy egyszerű gyülekezeti tag. A dolgozat arra próbálja rávezetni az elhívott szolgákat, hogy az egyház képviselői a IV. században sokszor ütköztek ugyanazokba a problémákba, mint a XXI. század egyházi szolgái.

A dolgozatomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a keresztelési és esketési liturgiának, valamint az ezeken az alkalmakon elhangzó imáknak milyen jellegzetességeik vannak? A kérdés az, hogy az adott keretek között, az imádságok hogy tudnának olyan formát ölteni, ami egyrészt biblikus, másrészt megérinti az imádkozót és a hallgatókat? A kötetlen formájú imádságoknak általános szabályaik vannak, amit sokan belesűrítenek liturgikai, illetve más jellegű, de ugyancsak istentiszteleti elemekkel foglakozó könyvek alcímeibe, de ott is csak általánosságban beszélnek az imádságról. A dolgozat egy próbálkozás arra nézve, hogy a medertelennek tűnő elemeket hogyan lehet olyan keretek közé tenni, amelyek megadják azt a szabadságot a híveknek, hogy belemélyülhessenek az imádkozás folyamatába. Ennek az lehet a hosszútávú célja, hogy az imádkozás is olyan átéléssé válhasson, amilyenről Ezékiel számol be akkor, amikor életre kelnek körülötte a száraz csontok.