„A négy égtáj felől jőjj elő, lélek!" (Ezékiel 37,9B)

A dolgozatomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a keresztelési és esketési liturgiának, valamint az ezeken az alkalmakon elhangzó imáknak milyen jellegzetességeik vannak? A kérdés az, hogy az adott keretek között, az imádságok hogy tudnának olyan formát ölteni, ami egyrészt biblikus, másrészt megérinti az imádkozót és a hallgatókat? A kötetlen formájú imádságoknak általános szabályaik vannak, amit sokan belesűrítenek liturgikai, illetve más jellegű, de ugyancsak istentiszteleti elemekkel foglakozó könyvek alcímeibe, de ott is csak általánosságban beszélnek az imádságról. A dolgozat egy próbálkozás arra nézve, hogy a medertelennek tűnő elemeket hogyan lehet olyan keretek közé tenni, amelyek megadják azt a szabadságot a híveknek, hogy belemélyülhessenek az imádkozás folyamatába. Ennek az lehet a hosszútávú célja, hogy az imádkozás is olyan átéléssé válhasson, amilyenről Ezékiel számol be akkor, amikor életre kelnek körülötte a száraz csontok. A cél, hogy egyre jobban megértsék, de ne csak felfogják, hanem érezzék is az imádság áldásait. A Szentlélek munkája és az opus hominis együtt szüli meg az imádságot, vagy ahogy G. Van Der Leeuw említi: felszakad az ember torkából az imádság. Ezt az Isten Lelke által kiszabaduló imádság forrását keresem a Bibliában.