Repository index

A magyar peregrinusok 17. századi héber nyelvű köszöntőversei feldolgozására vállalkozó kutatás részeként most három verset ismertetünk részletesen. Martonfalvi György, későbbi nagyváradi majd debreceni professzor és két tanítványának a hollandiai Franekerben írt carmina gratulatoriáját elemezzük, amelyek révén betekintést nyerhetünk a korabeli egyetemjárás közegébe, a szerzők és címzettek viszonyára, a héber nyelv magyarországi és hollandiai ismeretébe és oktatásába, a szerzők héber nyelvi és költészeti készségeibe. A versek most először kerülnek a nagyközönség elé 17. századi keletkezésük óta.

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.

Dolgozatunkban megkíséreltünk egy átfogó képet kialakítani a Prédikátor könyve egészéről, mondanivalójáról, tematikájáról. Az intertextuális vizsgálódásunk során láthattuk, hogy a vizsgált Bibliai szövegek, milyen kölcsönhatással vannak egymásra, mi a szerepük, milyen mondanivalót hordoznak. Az ember hajlamos végletekben gondolkodni. A Prédikátor könyve is gyakran jut el idáig. A magyarázók véleménye legszélsőségesebben a könyv tartalmának, mondanivalójának megítélésében különül el egymástól. Az egyik véglet teljes szkepszist, sőt hitetlenséget olvas ki a könyvből, a másik pedig egyenesen az „istenfélelem énekek énekének” látja. Mindegyik iránynak megvan a maga többé-kevésbé jól megalapozott érve állításának igazolására. Ott vizsgálja e könyv az embert, ahol valójában is áll: a születés és a halál, a jó és a rossz ütközőpontjában. A legegyszerűbbnek tűnő szövegek megértése okozza néha a legnagyobb fejtörést, mert semmi sem az, aminek gondoltuk.