Repository index

Kétségtelen, hogy amikor az erdélyi református egyház jellegéről beszélünk, akkor mindenkinek a népegyházi sajátosság jut elsőként eszébe. Ha bármilyen közegyházi beszédben az egyházban végzett szolgálat kudarcairól, sikertelenségeiről, a nehéz, sokszor szinte lehetetlennek tűnő próbálkozásokról esik szó, a népegyházi jelleget okoljuk, vagy legalábbis nagyon pejoratív értelemben használjuk ezt a jellemzőt, szinte minden további próbálkozás lehetőségét kizárva. Vajon mennyiben helytálló ez? Nem csak a könnyebbik út választása-e, vagy éppen kibúvó a nagy erőfeszítéseket kívánó próbálkozások, stratégiák, struktúrák újragondolása alól? Igaz, megszoktuk, hogy a gyülekezeti munka – legalábbis itt, Erdélyben – eddig inerciából működött, de az utóbbi évek jelenségei (elsősorban a Covid-19- re gondolok közelebbről) megmutatták, hogy a helyzet nem ennyire nyilvánvaló, hanem sokkal árnyaltabb.

Az 1989-es demokratikus átalakulás után a magyarországi egyházak azzal szembesültek, hogy megváltozott társadalmi pozíciójuk. Az egyházak mellőzöttsége megszűnt, de egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy megtalálják helyüket a civil társadalomban. Különösen nehéz helyzete volt a gyülekezeteknek, amelyeknek szembe kellett nézniük a népegyház meggyengült struktúrájával. Az egyház csak akkor képes helytállani a civil társadalomban, ha komoly társadalmi elkötelezettséget tanúsít, és hűségesen közvetíti az evangélium üzenetét. Az egyháznak kezdeményező szerepet kell vállalnia.

A magunk, az egymás lelkigondozásának a kérdése azért kerül elő mostanában elég gyakran, mert csődbe jutott lelkipásztorok élnek mellettünk, sokszor egészen közel hozzánk, akik nem csupán mellőlünk, hanem belőlünk dőlnek ki, hiányoznak. Amikor hallunk róluk, vagy éppen közelükbe kerülünk, nem térhetünk ki a kérdés elől: miért nem segített válságba került társán a lelkipásztori közösség? Ezek a bajok, nyomorúságok, vagy éppen bűnök megvannak, fájdalmasak, de egyben szégyenfoltok is a lelkészi közösség testén. A fájdalmas tény, hogy nem tettünk meg mindent, vagy éppenséggel semmit sem tettünk társainkért, el kell hogy vezessen a lelkiismeret-furdalásig, ahonnan még egy keresztyéni lépést kell megtennünk, a bűnbánatig. Ez azonban még csak a mélység, ahonnan el kell indulni felfelé, egyelőre a kérdésig: mit tehetünk egymásért, hogyan vehetjük körül gondoskodásunkkal a mellettünk élő lelkipásztor-testvért?

Aki a címben megjelölt témával foglalkozik, meglepődve tapasztalja, hogy milyen elenyészően kevés irodalma van a lelkipásztorok lelkigondozásának. Könyvtárnyi írás szól arról, hogy mit és hogyan tegyen vagy ne tegyen a lelkipásztor a gyülekezet gondozása rendjén, de arról, hogy a lelkigondozóval mi lesz, hogy vele ki törődik, szinte senki sem ír.

Míg a történelmi Magyarország területén az emberek többnyire beleszületnek az egyházba öröklődés, szülői hagyomány folytán, addig az idegenbe szakadt hazánk fiai és leányai – minden köteléktől felszabadulva – vagy csatlakoznak egy egyházi közösséghez, vagy nem. Már nem köti őket a lelki környezet, a megtartó és fenntartó egyház ereje úgy, hogy ne térhetnének ki előle. A nagy szabadságban megszűnik a hazai népegyház jelleg. Csak azok csatlakoznak általában egy vallásos közösséghez, akik hitüket bátran megvallják, és bizonyságtevőkké válnak. Az ilyen egyházat hívjuk hitvalló egyháznak.

A halál és a hozzá kapcsolódó gyászfolyamat nem kerüli el a lelkipásztort sem. Bár ő egyike azoknak, akik intenzíven találkoznak a halállal, a saját családjában bekövetkezett haláleset megrendíti, szomorúsággal tölti el. Hogy ezeknek az érzéseknek teret tud-e biztosítani a kifejeződésre, az a legtöbb esetben rajta áll.

A dolgozatom kapcsán sikerült feltárni azokat a célokat, indokokat és eseményeket, amelyek segítettek megérteni a negyedik keresztes hadjárat lényegét. Maga a háború nemes cél érdekében tört ki, hiszen a kereszténység születésének a helyét, a Szentföldet fel kellett szabadítani az arab fennhatóság alól. Kezdetben a hadjáratok valóban sikeresek voltak. Azonban az idő elteltével felszínre kerültek olyan törekvések, melyek más irányba terelték az eseményeket és a lényeget. Ha visszatekintünk az eseményekre, akkor megállapíthatjuk, hogy békésen is meg lehetett volna oldani a problémát. Gondoljunk csak Oroszlánszívű Richárd és Szaladin egyezségére, amely békét biztosított. A hadjáratok azért nem jártak sikerrel, mert önös érdekek kerültek előtérbe: hatalom és meggazdagodás bármi áron. A keresztes háborúk lényegét leginkább Jeremiás próféta szavaival tudnám összefoglalni: „... esengve várakoztunk olyan népre, amely nem szabadított meg.” (Siralmak 4,17)