Repository index

Ötven éve megjelent egy rövid homiletikai könyvecske, ami mérföldkőnek bizonyult a homiletika történetében. Címe: Mint aki hatalom nélkül, szerzője pedig Fred B. Craddock. Fél évszázad elegendő távolság ahhoz, hogy értékelni tudjam azt a homiletikai koncepciót, ami a narratív paradigma alapján épült. fel. Ez az értékelés természetesen magyar kontextusból nézve készül, ahol a narratív prédikáció mindig is csak egy messziről jött vendégnek bizonyult az elmúlt ötven évben.

Az új homiletika tanulmányozása közben számomra az vált egyértelművé, hogy a homiletika különböző korszakai attól függnek, hogy a docere – delectare – movere (flectere) hármasában éppen melyik a hangsúlyosabb. Azt is látom, hogy a delectare, és benne a narratív prédikálás akkor jön elő, amikor a fásultság, a rezignáltság, a legyintés, a beletörődés, az unalom vesz erőt a prédikáció hallgatóin. Bár az Egyesült Államokban ez a narratív korszak már lecsengőben van, az az érzésem, hogy a megjelenését megelőző válság jeleit már mi magunk is érezzük. Nem a tartalommal van a gond, hanem a klasszikus formát látom sokszor kevésnek. Azt, hogy mindig tanítani és rábírni akarunk. Ideje talán teret engedni a több gyönyörködtetésnek. Nem öncélúan, nem az élménytársadalom nyomásának engedve, hanem az evangélium személyessé tételének, a változást előidéző erőt, az ihletést felmutató szándékkal.

Jézus beszéde nem pusztán utópia, hanem cselekvő erő. Ez az alapvető felismerés, amely mentén a mérvadó kortárs gondolkodó értelmezi az evangélium példázatait. Értelmezése hűen reprodukálja a szöveget, ugyanakkor eredeti is. E szerző véleménye szerint a szívünkbe oltott értelem, az elkerülhetetlen elköteleződés, a hallásnak megfelelő cselekvés és az ideológiai gondolkodásmód megtörése éppen azt a belső teret hódítja vissza számunkra, „amely elengedhetetlen ahhoz, hogy e világon kívül otthonra találjuk”. A tanulmány Andrei Pleșu könyvének előszavát tartalmazza Visky S. Béla fordításában.

Az elrejtés és a felfedés paradox egyidejűsége egyike a Szentírás kulcsfontosságú témáinak. Isten, aki „rejtve van” (Mt 6,6; 6,18), látja minden ember titkát (Róm 2,16); elrejti titkait a bölcsek elől, hogy kijelentse a csecsemőknek (Mt 11,25); az arra méltóknak pedig ad az „elrejtett mannából” (Jel 2,17). Másrészt pedig Isten az, aki „megvilágítja a sötétség titkait” (1Kor 4,5), és aki Fia által azt hirdeti, hogy „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék” (Mt 10,26; Mk 4,22; Lk 8,17 és 12,2). A „rejtekhely” az ember számára is finom dialektikus játék tere. Vannak bevallhatatlan takargatások (ám ezek is leplezetlenek az isteni „szem” előtt), de értékes rejtettség is: „a szív elrejtett emberének” (1Pt 3,4) kincse az igazi ékesség bárki számára.

It is often argued that the sixteenth-century Reformation initiated a chain of events that ultimately led not only to religious pluralism within the body of the Western Christian Church, but also to the rise and dispersion of mutual acceptance among various religious groups. The fact, however, that these two things (i.e. religious pluralism and tolerance) did not emerge directly and immediately (almost as a matter of course) from the Reformation itself, is similarly undeniable. As we shall see below, we have sufficient evidence to claim that although the Reformers – including John Calvin, Theodore Beza and others, with whom this paper is partly concerned – at some point in their lives (mostly in their youth) advocated and invocated the cultivation of the spirit of tolerance, most of them refrained from upholding such positions once their situation as leaders within a newly emerged (both religious and political) community or realm became established.

A bioetika viszonylag új tudományterületnek számít, amely előtt sok különböző fejlődési pálya lehetősége áll nyitva. Dolgozatom az emberi méltóság aspektusait vizsgáltam meg. Célom volt, hogy az emberi méltóság fogalmával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket áttekintsem, azokat szentírási és egyházi alapon megvizsgáljam. Tárgyalom a klónozás eredetét, célját és mai helyzetét. A klónozás bioetikai megközelítése után röviden elemeztem a főemlősök klónozását. Szembeállítom egymással a génsebészet pozitív hatásait, a klónozás melletti és elleni érveket. Fontos megemlíteni, hogy a reprodukciós klónozás tiltott az egyházi álláspont szerint is, viszont a terápiás klónozás, melynek célja az orvostudomány fejlődése, megengedett. Az ötödik rész az egyházak álláspontját ismerteti.

Mi az élet, hogyan keletkezik az, hogyan lehet elősegíteni, illetve szabályozni az élet megjenesét, születését? Vajon az ember beleavatkozik a természet rendjébe, amikor mesterséges úton hoz lére életet? Dolgozatomban a bioetika tudományágában fellelhető kérdésekkel foglalkozom: hogyan kapcsolódik az orvostudomány és a teológia, ezen belül az etika diszciplína egymáshoz? Dolgozatomban arra a következtetésre jutottam, hogy az ember, magzat kétféleképpen foganhat: természetes úton és mesterséges úton. De mindkét úton ott van Isten, a benne való bizalom és hit, amely mindvégig segíthet, erőt adhat, a nehézségekkel szembenézni, valamit az öröm érzését megélni. Kiemelem, hogy unitáriusként mindig a végeredményt vizsgálom, azt, hogy egy párból szülő válhasson, nagyon sok mindent megtesz az ember, minden lehetséges eszközt megragad, hogy családot alapíthasson, s ebben pedig segíteni kell őket.