Visky Sándor Béla

Az alábbi előadás célja először az, hogy bevezessen egy olyan gondolkodó belső logikájába, aki önmeghatározása szerint „zsidó újszövetséges”. Második lépésben felidézzük a II. vatikáni zsinat tanítását a zsidó–keresztény viszonyról, mely a maga korában egészen új alapokra helyezte ezt a történelmileg olyannyira terhelt kérdést. Harmadsorban ismertetjük annak a huszonöt tekintélyes ortodox rabbinak a 2015-ben kiadott nyilatkozatát, akik a kereszténység értékeit elismerve szintén a két fél közötti párbeszédet szorgalmazzák. Záró reflexiónk annak a döbbenetes lehetőségnek ad hangot, hogy kétezer év átkos ellenségeskedése után talán valamilyen gyökeresen új – akár üdvtörténetinek is nevezhető – korszak küszöbén állunk az ősatyák népe és Krisztus gyermekei viszonyában.

A konferenciák eddigi címeit felidézve elmondhatjuk, hogy leborulva, nyitott szemmel kívánunk járni továbbra is a világban avégett, hogy lássuk a láthatatlant, akkor is, ha emiatt mi magunk leszünk látványosság a világnak. A mennyei jelenések látnoka maga is némiképp így jár, így szemlél, így érez, miközben feladatot kap: Írd meg, amiket láttál! (Jel 1,19). Ugyanazon érem két oldalának a figyelembevételére ösztönözhet ez most minket. Egyrészt emlékeztet: teológusi és írástudó felelősségünk része, hogy gondolatainkat, szóbeli és írásbeli megnyilatkozásainkat ne csak a magunk emberi bölcsessége és felkészültsége, ne csak az intézményi elvárás és bizonyos publikációs kényszer diktálja, hanem az az eleven és megelevenítő isteni igazság, amely a Pátmosz-szigeti látnok tollát is vezette. Másrészt: ha valamilyen módon megérint ugyanennek az igazságnak a Lelke, ne nyugodjunk addig, amíg a parttalan látomásra és gondolatárra nem sikerül ráhúznunk a szavak kényszerzubbonyát!

Blaise Pascal 17. századi francia gondolkodó személyében rendkívül eredeti módon ötvöződik az újkori természettudományos szemléletmód a hagyományos értelemben vett keresztyén, biblikus hittel. Tudományos hírneve már széles körben ismert, amikor 1654-ben, harmincegy éves korában megrendítő megtéréstapasztalatban van része, amit a Mémorial szaggatott soraiban rögzít. A közvélemény ezt az eseményt tekinti élete fordulópontjának. Életrajzírói azonban ezt többnyire Pascal második megtéréseként említik, amit nyolc év vel korábban megelőz egy első. Ez azonban inkább néhány hónapra kiterjedő folyamat, nem olyan villámlásszerű esemény, mint a későbbi. Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott egy olvasmányélmény: a huszonhárom éves tudós fiatalember egyebek mellett Cornelius Jansen Értekezés a belső ember megújulásáról c. traktátusában mélyül el 1646-ban. Az alábbi írás ezeket a körülményeket tárja az olvasó elé, és a magyar fordításban nem olvasható szöveg tartalmi kivonatát nyújtja.

Ez a kötet a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet által szervezett II. Tavaszy-napok konferencia előadásait tartalmazza.

The objective of this study is not to provide an exhaustive theological analysis, but to explore the multifaceted implications—biblical, historical, theological, ecumenical, and ecclesiastical—that are essential for forming a well-rounded perspective on the contentious issue of rebaptism that has sparked considerable debate within our Church community.

A Radikális Ortodoxia kortárs teológiai irányzat az angolszász akadémiákon. Legmeghatározóbb alakjának, John Milbanknak egyik programadó írását vizsgálom, melyet ’Posztmodern kritikai augusztinianizmus’ címmel tett közzé. Az írás alcíme: rövid summa negyvenkét válaszban fel nem tett kérdésekre. Az áttekinthetőség kedvéért a szerteágazó három és féltucatnyi választ négy nagyobb tematikus egységbe tömörítem, melyek a teológia új helyzetéről, a posztmodern teológiáról, az ontológiai erőszak és az Ágoston-féle mennyei béke szembeállításáról, valamint Krisztus áldozatának és feltámadásának értelméről szólnak.

Ez a kötet a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet által szervezett I. Tavaszy-konferencia előadásainak publikált változatait tartalmazza.

Dolgozatomban egy olyan kortárs teológiai irányzatot kívánok röviden bemutatni, amely az elmúlt két évtizedben meglehetősen nagy visszhangot keltett angolszász akadémiai körökben, de amellyel ismereteim szerint ez ideig magyar nyelvterületen még senki sem foglalkozott. Előbb ennek alapszempontját, névértelmezését, irodalmát villantom fel (I), majd öt olyan markáns gondolatkört vázolok, amellyel gyakran találkozunk az irányzaton belül (II), végszóként pedig e tanulmány címét értelmezem (III).

Több milliárd dolláros üzletággá nőtte ki magát a világban a béranyaipar. Hogyan illeszthető egy ilyen szenvtelen közgazdasági megállapítás a megszülető emberi élet misztériumához? Az alábbiakban röviden ismertetem a béranyaság jelenségét, valamint az ezzel kapcsolatos alapfogalmakat, ennek romániai jogállását és gyakorlatát más országok szabályozásának kontextusában, végül pedig néhány etikai szempontot fogalmazok meg a problémaegyüttesre nézve.

A dolgozat a francia filozófus Pardonner? című, 1971-ben publikált szövegét elemzi, amely bizonyos értelemben ellentéte a szerző korábbi megnyilatkozásának. Megelőző munkája, a Le pardon (1967) nyugodt kijelentő módjával szemben a Pardonner? mintha kérdésessé tenné az előző álláspontját. Nem arról van szó, hogy az utóbbi visszavonná az előbbit, hanem annak jelzéséről, hogy a bűnbánat hiánya könnyűszerrel irracionálissá és kérdésessé teheti a megbocsátást; s ugyanígy a tettes arroganciája, amely arról árulkodik, hogy méltónak érzi magát arra a mérhetetlen ajándékra, amit a megbocsátásban az áldozat nyújt számára.

Biztos-e, hogy Isten mindig a bennünket legégetőbben foglalkoztató kérdésekről akar velünk társalogni? Jóbot szenvedései poklában a legkevésbé sem érdekelte sem a fiastyúk az égen, sem az a fura strucc, sem a víziló csodás páncélzata – Isten mégis furcsamód ezekről beszél neki ahelyett, hogy a nagy miértjeire válaszolna...

Ez a dolgozat a felmentés problémáját elemzi Vladimir Jankélévitch gondolkodásában. A felmentés a sértett fél azon próbálkozása, hogy a mélyen elrejtett emberi gonoszságon túl olyan külső mozzanatokat találjon, amelyek motiválhatták az elkövetőt. Az oknyomozó eltökéltségével keresi a választ az unde malum? kérdésére.

Jankélévitch embere a megtévesztésig hasonlít a Pascaléhoz: ugyanaz a létbe vetett lény, aki reszketve fülel a végtelen terek iszonyatos csöndjére, aki nem keres magának kívülálló kilátótornyot, ahonnan aztán elégedetten szemlélhetné, mint gróf a birtokát, a világot. Ez az ember sohasem fog Leibniz módjára grandiózus szinopszisokból ilyen magaslatot fabrikálni magának. Ellenkezőleg.

Feltételezésünk szerint Jankélévitch megbocsátásfogalmának a helyenként megmutatkozó inkoherenciája összefüggésben van metafizikájának belső ellentmondásaival. A következőkben azt kívánjuk feltárni, hogy vajon megalapozott-e ez az elgondolás?

A törvény: méltányosság. A folytatás őre. És persze alkalom az önhitt moralizálásra. Az evangélium: jó hír. A lehetetlenné vált folytatás folytatásának a jó híre. És persze alkalom az olcsó kegyelem igénylésére.

Vannak-e egyáltalán keresztény megoldások világi problémákra? – töpreng Dietrich Bonhoeffer, a 20. század erkölcsi gondolkodásának meghatározó alakja egy 1941-es írásában. A kérdés ma még nagyobb súllyal nehezedik az egyházakra, mint háromnegyed századdal ezelőtt. Nélkülözhetetlen kalauz ez a töredékesen is teljes mű mindazok számára, akik nem hajlandók kétes megoldásokkal elfojtani az ember sóvárgó igényét arra nézve, hogy együtt lássa a teremtményt és a Teremtőt, a történelmet és a történelem Urát, a testet és a testté lett Igét.

Paul Ricœur utolsó nagy munkája, a 2000-ben megjelent La mémoire, l’histoire, l’oubli a következő kérdéskörrel foglalkozik: „a múlt reprezentciója az emlékezet és történelem szintjén, a felejtés kockázatának árnyékában”, avagy „egy hiányzó dolog jelenvaló reprezentációja”. Ennek legpregnánsabb képi megjelenítését és drámai sűrítését a szerző a wiblingeni kolostorban (Ulm) megpillantott szoborkompozícióban véli felfedezni. Bennünket azonban nem az így jelzett általános történetfilozófiai kérdésfelvetés érdekel, hanem az a speciális etikai és hermeneutikai perspektíva, amelybe Ricœur elhelyezi ezt a problematikát.

The spiritual atmosphere can be pure and impure, life nourishing or stifling. The physical atmosphere can also be pure or polluted, life nourishing or stifling. In this context pure air means the abundance of man’s physical living conditions, the pureness and the absence of harm in the whole ecological system, ensuring man’s living space. It also means the balance, which has to exist between the food- and energy resources of our planet for the daily needs of its 7 billion inhabitants. There is a highly tense struggle going on for clean air, habitable earth in ecological as well as economic aspects. Our thesis: it is significant in which spiritual medium this battle takes place. The mere spiritual medium can contribute towards the solution of the problems, which the more and more polluted physical and economic climate brings about. But a polluted spiritual medium, created by man who wants to gauge things according to his own rules where his behavior is decided by narcissistic hunger for power and profit, by the rigors of his awareness of being mortal, can only worsen the ecological and economic disasters. What, now, are our most pressing troubles? The first part of my lecture will briefly list them on the basis of research results of highly qualified experts and international organizations, who are most knowledgeable in this field. In the 2nd part we will look for an answer to the question. What does the purity of the spiritual medium mean and to what extent does the living hope of the gospel contribute to this purity, the hope, which is visible even in situations without any prospects and which can wait: seeing one’s neighbor in the light of the risen Christ, expecting the reality of a new heaven and a new earth – and not doom. And what man expects will also decide with what and how he will fill the time of waiting. A theological-believing consideration of the energy crisis may not be able to overcome it, but it can deal with the ailing individual who is called to deal with the energy crisis. By the way, the communities, which are organized on that basis, have the ability to render aid to those who were left alone with their troubles thus increasing their chances of surviving.

A teodicea-kérdés filozófia- és teológiatörténeti vonatkozásait mutatjuk be Platóntól napjainkig, különös tekintettel két közismert filozófus (Kant és Nietzsche), valamint két 20. századi teológus (Moltmann és Sölle) munkásságára.

„Hinni annyi, mint túl lenni a halálon. De hogyan lehetünk túl, ha egyszer innen vagyunk? A présbe kényszerültek végső válasza – Jóbné idült javaslata szerint – Isten megátkozása és a pusztulás. Avagy: bizalom a határon.”

Visky ​​S. Béla gondolkodásmódja, érvrendszere és hite egyaránt meggyőző és hiteles. Logikája töretlen, és bár nyilvánvalóan nehéz, sőt kényes kérdéseket taglal, még a vele vitába szálló feleknek is el kell ismerniük a kereső, kérdező, kutató teológus tárgya iránti elkötelezettségét és kompetenciáját. Én a magam részéről a szerzővel egyetértő beszélgetőtársak közé tartozom, kiváltképpen a szakterületemet is érintő kreáció-evolúció vitát illetően; sokat tanultam leírt és elmondott gondolataiból. (Dr. Falus András immunbiológus, a MTA tagja).

Szellemi határmezsgyéken járva, a félelem, gyanakvás és szkepszis helyett bizalmat ajánl a szerző. Nem kritika és gondolkodás nélküli vak hitet, hanem a „mindent megvizsgáljatok” bölcsességét és szabadságát. Olyan útra hív, amit maga alázattal megjárt. Tanulmányai az igazságmegbízható keresőjét mutatják be, így a könyv méltó lehet az olvasó bizalmára is. (Dr. Szűcs Ferenc teológus, a KGRE professzora)

Nem tudom, kicsoda az ember (szerencsére nem vagyok egyedül, többek között a nyolcadik zsoltár szerzője is szolidáris velem), következésképpen azt sem, ki a mai ember. Továbbmenve pedig, még a fölöttébb gyanús ki vagyok én kérdés sem tekinthető csupán amolyan pubertáskori identitáskeresésnek; ne feledjük súlyos teológia- és filozófiatörténeti hozadékát. Itt csupán három alapmodellre utalok.