Repository index

Az itt közölt szöveg a kolozsvári kollégium tanácsa által 1786-ban kidolgozott etikai kódex. Az 1780-as évek az iskolai kódexek kora voltak. Ebben az időszakban a Habsburg Birodalom uralkodója elrendelte az oktatás központosítását. Ezért az Erdélyi Református Egyházkerület a kollégium és a népoktatás átfogó átszervezésére készült. Ez a szabályzat egyedülálló, és a nemesek és uralkodók szellemi hagyatékához hasonlítható. Fontos jellemzője, hogy csak nemesi származású fiataloknak szánták, és valószínűleg emiatt nem is alkalmazták. 

A keresztyén felekezetek körében kevés annyira általánosan elfogadott, közös tan van érvényben, mint az, hogy az Ószövetség az Újszövetséggel együtt és azzal egyenértékűen a keresztyén hit alapját képezi. Eszerint mind a keresztyén hitnek, mind a keresztyén teológiának – és itt fontos, hogy nem vallástudományról beszélünk – az Ószövetség éppúgy formáló tényezője és kiindulópontja, mint az Újszövetség. Legyen szó hitvallásokba foglalt dogmákról vagy még alakulásban lévő teológiai kijelentésekről, azoknak mércéje minden időben az, hogy összhangban vannak-e az Ó- és Újszövetség tanításával. Azonban ez a látszólag megszilárdult alaptétel mind a jelenben, mind a teológiatörténetben sokkal árnyaltabban van és volt jelen, mintsem az a fenti gondolatmenetből következne.

1791 és 1793 között zajló, Endemann-perként ismert tanfegyelmi kivizsgálás az erdélyi református ortodoxia utolsó kísérlete volt a két évszázadig tartó teológiai irányzat fenntartására. A per történetével mindössze két tanulmány foglalkozott. 1973-ban Juhász István Christian Wolff és az erdélyi református teológia című tanulmányának egyik alfejezetében röviden ismertette a Zilahi Sebes János és Bodola János ellen 1791-ben indított tanfegyelmi eljárást. Juhász István úgy vélte, hogy a Zilahi és Bodola ellen indított kivizsgálás a wolffianus filozófia erdélyi térhódítását próbálta meggátolni. Kutatása nem terjedt ki a református ortodoxia vizsgálatára, de ugyanakkor rámutatott a teológiai felvilágosodás jelentőségére.

Ernst Käsemann Egy őskeresztyén keresztelési liturgia címmel írt komoly tanulmányt a Kol 1,15 skk-ről, 1 és ebben úgy értelmezte a perikópa Krisztus-himnuszát, mint amely feltételezhetően keresztelési liturgia lehetett, s ugyanakkor ehhez rendkívül érdekes vallástörténeti párhuzamokat sorakoztatott fel, illetve tárgyalt. Azonban a tanulmány végső következtetése nem is annyira a keresztelésre, mint inkább az óember megöldöklésének és az új ember felöltözésének folyamatára, s ezen belül arra a „hatalmi váltásra” irányult, amely azzal következik be, hogy a keresztelés eldönti a hívőkké lettek kapcsolatát a hatalmakkal, vagyis azt, hogy kiszabadulnak a hatalmak uralma alól. Természetesen ez is hozzátartozik perikópánk gondolatköréhez, de ez sokkal határozottabban és markánsabban foglalkozik a keresztelés tényével és hatásmechanizmusával. Ezért most főleg erre szeretném fordítani a figyelmet.

Ebben a dolgozatban Fil 2,6–11 Krisztus-himnusz etikai vonatkozásait vizsgálom a közvetlen szövegkörnyezet összefüggésében. Mivel a himnusz Krisztus útját foglalja össze a preegzisztenciától a kereszten való teljes megaláztatásig, majd a mindenek fölé való felmagasztaltatásig, az újszövetségi tudományt mind a mai napig intenzíven foglalkoztatja a következő kérdés: vajon Pál valóban példaként állított a gyülekezet elé Krisztust, és ha igen, milyen értelemben? Vagy másképpen kell értelmeznünk a himnusz és a közvetlen szövegkörnyezet kapcsolatát? A dolgozatban amellett érvelek, hogy a himnusznak konkrét etikai vonatkozási vannak. Az etikai értelmezési vonalat követve megállapítom, hogy a felvezető vers Krisztus indulatára, akaratára utal, s ebben az értelemben valóban példaként állítja a gyülekezet elé Krisztus magatartását: alázatát és engedelmességét. Végül a szövegkörnyezet és a himnusz közvetlen kapcsolódására irányítom ismét a figyelmet.