Repository index

Mózes apósának a neve és személye nem egységes az ÓSZ-ben: hol Jetrónak (Ex 3,1; 4,18; 18,1 stb.), hol Reúélnek (Ex 2,19), hol Hobábnak (Bír 4,11) nevezik őt a hagyományok. Mindazonáltal abban egyetértés van az elbeszélések között, hogy egy midianita papról van szó, akivel Mózes házasság útján lép kapcsolatba. A kutatásban az is felmerül az Ex 18,10–12 alapján, hogy Jetró nem akármilyen pogány isten szolgálója, hanem Jhwh papja. Ez utóbbi feltételezést némelykor a régi midiánita-kénita hipotézis egyik érveként sorakoztatta fel a kutatás, mely szerint a jáhwizmus gyökereit a midianiták között kellene keresnünk, Izráelen kívül; azaz az izráeliták Jhwh tiszteletét a midiánitáktól vették volna át Mózes közvetítésével. Bár a kutatás már régóta szkeptikus az említett hipotézissel kapcsolatosan mindmáig vannak újabb képviselői, akik módosítva kitartanak az alaptézis mellett.

A tanulmány Karl Barth és Erőss Lajos (1857–1911), egy svájci és egy magyar rendszeres teológus buddhizmus kapcsán tett teológiai állításait kívánja röviden bemutatni. Mindkét teológus az ortodoxia új irányzatához tartozott, s bár térben és időben kicsit eltérően helyzetben voltak, de szemben álltak a liberális teológiával, amely sokszor eljutott arra a felismerésre, hogy a keresztyénség csak egy a sok vallás közül. Erőss és Barth is foglalkozott összehasonlító vallásteológiával a rendszeres teológia keretén belül. A tanulmányban először Erőss Lajost mint elfelejtett dogmatikust mutatom be, majd röviden kitérek a buddhizmusról alkotott véleményére. Ez után Karl Barth japán zen buddhizmusról alkotott véleményét elemzem, azzal a céllal, hogy az mennyire felel(t) meg az összehasonlító vallástudományon vagy éppen a rendszeres teológián belül művelhető összehasonlító vallásteológiai vál­lalkozásnak.

A Heidelbergi Káté születésének 450. évfordulójára szervezett konferenciánk jó alkalmat nyújt annak áttekintésére is, hogy a nagyváradi református vagy protestáns kötődésű nyomdászat mikor és milyen mértékben járult hozzá kátéirodalmunk gazdagításához, terjesztéséhez.

Makkai Sándor írásaiból, a róla szóló méltatásokból egy újítani kész, nagyszerű és merész lelket ismerünk meg. Azok az irányelvek és programok, amelyeket közel egy évszázada fogalmazott meg, ma is újszerűen, frissen, egészen közelről hatnak, de mindaz a sok ötlet és terv, amely megszületett benne, ma sem valósult meg igazán. Maga Makkai Sándor is sokat tett azért, hogy beszédei, tanulmányai, prédikációi, programadásai, célkitűzései ne csak szavak maradjanak. Az új nemzeti-történelmi helyzethez nemcsak megírta a „magunk revíziója” égető szükségességét, hanem revízió elé állította önmagát is, s újra és újra visszanyúlt a tiszta Kijelentésig, a Szentírásig. Így a „revízió” Makkainál az önmagunkkal való szembenézést jelenti, vagyis azt, hogy életünket gyökereiből kell megújítanunk, nem pedig azt a határok visszaállítását, de még az ígért jogok érvényesítését sem, amelyekről az erdélyi magyarság évtizedekig nem mondott le.

Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy vezessek fel három párhuza- mosan zajló előadást. Ezek az előadások – az előadók és a hallgatók reménysége szerint – összetalálkoznak, összeérnek majd. Szóval az a feladatom, hogy ráhangoljam a tisztelt kollégákat ezekre a párhuzamos előadásokra. A rendelkezésemre álló félórát arra használom, hogy vitatkozzam egy nyolcvanéves híres-hírhedt szöveggel, amelyet Makkai Sándor írt 1937-ben. Ez az írás a lelombozó Nem lehet címet viseli (mármint nem lehet kisebbségiként létezni), és annak idején szó szerint kiverte a biztosítékot az erdélyi értelmiségiek körében.

Ez a tanulmány a jeles református püspök és teológus, Makkai Sándor vallásfelfogásának néhány aspektusát igyekszik körüljárni. A két fő dimenzió: a valláslélektani és a vallásfenomenológiai. Makkai úgy véli, hogy a valláslélektan mindenekelőtt a vallás keletkezésének titkát igyekszik felfedni. Ha sikerül választ találni erre a kérdésre, akkor ezáltal megtaláljuk a valláspszichológia lényegét. A filozófia, a szociológia, a természettudomány, a néplélektan és az empirikus lélektan mind-mind magáénak érzi, hogy a valláslélektan problémáival és annak jelzett kulcskérdésével foglalkozzék.

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.