Repository index

A tanulmány Karl Barth és Erőss Lajos (1857–1911), egy svájci és egy magyar rendszeres teológus buddhizmus kapcsán tett teológiai állításait kívánja röviden bemutatni. Mindkét teológus az ortodoxia új irányzatához tartozott, s bár térben és időben kicsit eltérően helyzetben voltak, de szemben álltak a liberális teológiával, amely sokszor eljutott arra a felismerésre, hogy a keresztyénség csak egy a sok vallás közül. Erőss és Barth is foglalkozott összehasonlító vallásteológiával a rendszeres teológia keretén belül. A tanulmányban először Erőss Lajost mint elfelejtett dogmatikust mutatom be, majd röviden kitérek a buddhizmusról alkotott véleményére. Ez után Karl Barth japán zen buddhizmusról alkotott véleményét elemzem, azzal a céllal, hogy az mennyire felel(t) meg az összehasonlító vallástudományon vagy éppen a rendszeres teológián belül művelhető összehasonlító vallásteológiai vál­lalkozásnak.

Ebben a tanulmányban az úgynevezett a „régi-új” énekekkel foglalkozunk, vagyis azzal a kérdéssel, hogy miképpen érvényesül a kontrafaktum módszere a gyülekezeti énekek megalkotásában. Ha pedig azt is megvizsgáljuk, hogy a reformációtól kezdve napjainkig miként születnek új énekek ezzel a módszerrel, és hogy a bibliai „új ének” megjelölés mennyire jellemző ezekre is, akkor a kérdés már nem csak történeti szempontból lehet érdekes.

Tatai Ferenc debreceni lelkipásztor műveiről, alapítványáról, hazai és svájci kapcsolatairól; továbbá 1742-es levele Beck professzorhoz és 1755-ös levele Szent Gallenbe. Temetési beszéde Domokos Márton debreceni főbíró fölött. Heidelbergi Káté erdélyi hatástörténetének kutatása során feltűnik, hogy Tatai Ferenc neve, aki „igen kíváló ember” és termékeny teológus, debreceni lelkész és egyházmegyei jegyző, esperes és püspök nem szerepel az 1752-es, kolozsvári Catechismusi Házi-Kints című kátémagyarázat címoldalán. Belső egyházi körökben, legalábbis a debreceni konzisztóriumban és a városi tanács tagjai között azonban közismert volt az a tény, hogy ő a hírneves Catechismusi Házi-Kints (a továbbiakban CHK) fordítója.

Minucius Felix Octavius című írása, ez a különös 3. század eleji apológia posztmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő és művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, s a három jóbarát ki is használja ezt, és a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat alakít ki a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak, és az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük, Minucius és Octavius keresztyének, és mindketten ügyvédek, a harmadik pedig, akit Caeciliusnak hívnak, pogány.

A nézetkülönbségek, a fogalmak tisztázatlansága, az eltérő vélemények olykor olyan nagy vitát idézhetnek elő, olyannyira, hogy azoknak hatását még évszázadokkal később is érezhetjük. Ez történt Augustinus és Pelagius esetében is. Augustinus életét a folyamatos keresés jellemzi, a tévedések és érzelmi zűrzavarok halmazán keresztülverekedve magát, találja meg a helyes utat. Pelagius életét viszont kezdettől fogva a mély kegyesség határozza meg, amelyben nincs helye sem a tévedéseknek, sem pedig az érzelmi zűrzavaroknak. Ez pedig már előrejelzi a kettejük közötti összecsapást.

„Aki énekel, az kétszer imádkozik”. Augustinus mondata sokszor felbukkan a dolgozatomban, jelezve azt, hogy a gyülekezeti éneklés nem egy haszontalan elem az istentisztelet keretén belül. Sőt mi több, nem csak a gyülekezeti közösségen belül van jelentősége, hanem a keresztény gyülekezeti tag személyes életében is. Dolgozatom egy átfogó összefoglaló arról, hogy mi tulajdonképpen a gyülekezeti éneklés. Egy idősíkot követve kitérek arra, hogy mit jelentet az Ó- és Újszövetség gyülekezetének és emberének az ének szerepe a mindennapokban, hogyan vélekedtek erről a reformátorok, milyen álláspontokat képviselnek az egyházzenészek, valamint a kortárs szakértők hogyan vélekednek minderről. Figyelembe véve a gyülekezeti éneklés sajátos funkcióit, azokra a kérdésekre kerestem a választ, mint teljesebb kifejeződésre juthat-e a hit az éneklés során? Háttérbe szorult-e, az egyház megítélésében, az éneklés-zenélés fontossága? Tulajdoníthatunk-e missziói erőt az éneklésnek?